2019. július 6., szombat

Vélemény: Az utolsó ecsetvonás




      Sziasztok! Ismét véleménnyel érkeztem, ám ezúttal nem kértek meg rá. Maja Tankwall, Az utolsó ecsetvonásáról van szó. Szerencsére sikerült befejeznie, fel is került az összes fejezet, így azonnal nekiugrottam :) A dolog pikantériája: az előző véleményemet is róla írtam :D Akkor még csak három fejezet volt megtalálható a blogon. Most kaptam lehetőséget a kritikám kibővítésére :)
Előre be szeretném mutatni, hogy egy héten mennyi szabadidőm van akár magamra, akár olvasásra, írásra. Állandó délutános/éjszakás műszakban dolgozom, ezért fél négykor indulok és jobb esetben hajnali kettőkor, fél háromkor érek haza. Fél négy, négy körül ágyba kerülök, délben kelek, magamhoz téren. Délután egynél tartunk, és még nem csináltam semmit. Átlagosan kettő, kettő és fél óra jut naponta arra, hogy minden teendőmet elvégezzem otthon, ami valljuk be, nagyon kevés idő. Amire hétköznap nem jut időm, azt hétvégén próbálom pótolni, tehát a hétvégéimen se tudok igazán azzal foglalkozni, amivel szeretnék.
     Az elmúlt héten minden ellenére mégis végigolvastam Maja történetét, és még a blog bezárása után sem engedett el, a munkában is rajta gondolkodtam. Dáviddal és Dórival keltem szó szerint, telefonon olvastam, aztán sebesen összekészültem (így csúszott két napot is a hajmosásom :D) és indultam munkába. Elhanyagoltam a kötelességeimet, daráltam a fejezeteket, de ahogy a végéhez közeledtem, egyre nehezebben nyitottam meg a következő részt. Tavaly beszéltem Majával a történetről, tudtam a végét. Nem akartam eljutni odáig.
     Azért írtam ezt a kis bevezetőt, hogy lássátok, mekkora hatással volt rám a történet. Amint az előző véleményemben is írtam: sokkal jobban tetszett, mint egy tökéletesen megfogalmazott, hibátlan karakterekkel teletűzdelt steril könyv. Háromszor fordult elő, hogy sírtam olvasás közben. Az első a Harry Potter miatt, Dumbledore halálakor (de a HP nálam különleges helyen van :) ), a második Nevra és Maxwell írása, a Still Life miatt (meleg szívvel ajánlom, csodálatos történet! :) ), a harmadik érzelmi kirohanásnak pedig most jött el az ideje. (Nem árulom el, hogy miért, nem akarok spoilerezni :) ) Miután így beharangoztam, következzen a fülszöveg:

Létezik egy fogadó Pest külvárosában, a hova azért mennek az emberek, hogy búslakodjanak. Nem is sejtik, mennyi titkot rejtenek az épület falai.
Hollósy Dávid, a gimi nőcsábásza sem sejtette, hova vezet, ha egy fogadás miatt becserkészi Kertész Dórit. A lány veszélyesebb, mint gondolná, De nem (csak) azért, mert mesteri pontossággal rúg az ember lába közé. Rajong a hányattatott sorsú kortárs művészekért, remek esélyekkel vág neki egy világszintű rajzversenynek, melynek fődíja egy ösztöndíj Párizs egyik neves egyetemére, és dől belőle a szarkazmus. Dávidhoz hasonlóan nem beszél a félelmeiről – legalábbis eleinte mindketten így tervezték.
A szálak a fogadóhoz vezetnek.
A barátságok erőssége megkérdőjeleződik. A múlt senkit sem hagy nyugodni, a büszkeség életeket tesz tönkre. Már csak reménykedhetnek, hogy egy nap fény derül az igazságra.

   Jól kivehető, hogy egy sablon alapra lett ráhúzva mind a harmincöt fejezet, plusz prológus/ epilógus. Tetszett a keretes szerkezete :) Ugyanazzal a mondattal kezdődik, mint amivel az epilógus is, a kettő között mégis eltelik másfél év, amiből maga a történet három hónapot ölel fel.
     Az utolsó ecsetvonást nem az egyedi ötlete, nem a fogalmazása adta el (ettől függetlenül tetszett, hogy majdnem ugyanolyan volt Dávid, mint az én főszereplőm a Gyűlöllek szeretniben Bálint :D). Ami igazán megfogott, az a laza stílus, a hangulat, a humor, maguk a karakterek. Az elején iszonyat módon ostoroztam mind a kettőt, nem ok nélkül. Dávid egy két lábon járó sztereotípia. A suli nagymenője, ultra beképzelt, Audival jár, akármit megkap, amit csak akar, a lányok döglenek érte. Vicces volt figyelemmel kísérni, milyen átlátszó, szar dumákkal akarja a lányt behálózni, és itt térjünk is át Dórira. Szintén utáltam az elején. Ugyanolyan befolyásolható kis csitri volt, akár a többi cicababa. Semmivel sem volt különlegesebb. Amint megismerte Dávidot, egyből lefeküdt vele részegen.
      Az eleje alapján feladtam a reményt, nem voltam kíváncsi a folytatásra a karakterek miatt, mégis adtam neki még egy esélyt, folytattam hát. Nem bántam meg :) Én lepődtem meg a legjobban, amikor már az új fejezetekben változást tapasztaltam, főleg Dóri részéről. Egy igazán erős, karakán csaj lett belőle, Dávid méltó ellenfele. Élvezet volt látni, ahogyan lassan, fokozatosan az irányítása alá vonta a dolgokat, a fiú észrevétlenül hódolt be neki. A nagy HD-t az ujja köré csavarta :D Imádtam az évődéseiket, a vitáikat, Dávid tépelődését Dórival kapcsolatban.
     Az utolsó ecsetvonás a sorok között messze túlmutat magán. Komoly problémákat, témákat hoz fel, amin az olvasó csámcsoghat; a szerelemről, családról, emberi sorsokról, életekről.
    Ami végig zavart a történet során, az a rengeteg Teen wolf utalás :D Ne haragudj, Maja, én is rajongó voltam annak idején, ezért értettem az utalásokat, viszont abszolút nem illett bele. Csúnyán elütött tőle, mint a hófehér vásznon a fekete maszat. Annyira érződött, hogy nem Dóri rajong a sorozatért, hanem te. Egy idő után fárasztó volt, mindig a szememet forgattam, amikor említésre került.
   A művészi vonal nagyon szépen kidolgozott, Dóri egész életét kiteszi, sokszor többet jelent számára a fiúnál, amivel teljesen kibékültem, szuper! Emellett megjelenik a kontraszt Dávid személyében, akinek a tudása megáll a pálcikaember szintjén :D Mind a két szemszög hiteles, és még én sem hiszem el, de a fiú szemszögek közelebb álltak hozzám, miután jobban megismertem. Átéreztem a fájdalmát, tehetetlenségét, megértettem őt, ezért is érintett érzékenyen a vége.
     Természetesen nem csupán ez a két karakter jelent meg a történetben :) Nézzük a többit!
    Anett, a szőke, zöld szemű, szemüveges (nem, nem veszem magamra! :D), mániákus ex, akit végig nem tudtam hova rakni. Egyszer utáltam, aztán szerettem (túlzás, elfogadtam a jelenlétét :D). Érdekes, hogy ahhoz képest, nem volt egy kifejezetten gonosz karakter, inkább semleges, számomra nem zavart sok vizet. Dóriék simán át is nézhettek volna rajta.
   Akiket nagyon nem bírtam, azok Dóri két barátnője. Blanka az elején nagyon aranyosnak tűnt, a tipikus öri-bari, aki mindenben támogatja a másikat, ám közben egyre világosabb lett a számomra, hogy egy durván önbizalomhiányban szenvedő, álmodozó szerencsétlen, aki magán kívül nem nagyon vesz észre senkit. (Nem, akkor sem, ha neki már rég leesett Dóri és Dávid kapcsolata, amit amúgy elég egyértelműen csináltak.) Blanka akkor ásta el magát nálam végleg, amikor rámozdult Dávidra, a pasija, Gergő mellett. Akárhogy akarták nekem megmagyarázni logikusan a lány tettét, én akkor se értettem meg. Nonszensz húzás.
   Nika, vagyis Dominika a másik fele. A mindig nagyszájú, túlagresszív amazon, aki a semmire pattog általában, elnyomva a másik két barátnőjét, meg úgy un block mindenkit a környezetében. Egyedül akkor sajnáltam, amikor a Sikátor utcában megmentették. Reméltem, ez majd megváltoztatja… Ütnivaló a csaj, nem bírtam elviselni.
    Akiket viszont nagyon bírtam: Gergő, Dávid haverja. Egy igazi tróger, piás, cigis nőcsábász, hős szerelmes. Tökéletesen átjött a karaktere :) Emiatt sem bírom Blankát, hogy elbaszta… (Azért Gergőtől megkérdezném, mit érzett, amikor a volt szerelme összejött a bandájába tartozó egyik csávóval xD)
     A következő Dávid anyukája, Márti. Látszólag mindenben támogatta a fiát, pazar humorral kezelte a Dávidnál felbukkanó újabb és újabb szeretőket, mégis… Biztosra veszem, hogy Dávid mindig is a volt szerelmére emlékeztette, aki szintén úgy játszott vele, ahogyan a fia a többi lánnyal. Márti igazi hős a történetben. Egyedül nevelte fel a gyereket, és jó munkát végzett, Dávid maximálisan megbízott benne, mindent megosztott vele, nem úgy, mint Dóri a sajátjaival. Szerintem ez egy szülő számára teljes siker :) Tabuk nélküli beszélgetés a gyerekével. (Nálunk is ilyen volt itthon a viszony :)) Ezek mellett pedig keményen dolgozott a kórházban, mindig fáradt volt, karikás szemekkel, Dávidra mégis jutott ideje. Imádtam a kapcsolatukat, példás :)
     Dóri szüleinek a hiánya csupán a vége felé tűnt fel, de nem hiányoztak annyira.
Meg kell említeni a tanárukat, Hajdút, aki végigkísérte Dórit a rajzverseny fordulóin. Érdekes, de Hajdút valamiért férfinek képzeltem el, és még azután is, hogy világosan kiderült a neme. Sok tanerő példát vehetne róla, igazán érdekelte a diákja jövője, komolyan foglalkozott vele, a szabadidejét áldozta érte. Hiába, a mellékszereplőktől tanulhatunk a legtöbbet :)
    Kétségkívül az élethű karakterek vitték a hátukon a történetet. Nem a romantika, az erotika, hanem ők maguk. Lélegeztek, mozogtak, természetesen, csípőből oltogatták egymást :D

Részlet:
(Dóri szemszög):

„– Hallod, te érted ezt egyáltalán? – mutatott Dávid a kiterített füzetemre. 
Éreztem, ahogy lángba borul az arcom. Ez a pír nagyban különbözött attól, amit a fiú csókjai idéztek elő bennem. Legszívesebben visszaszóltam volna valamit, de közben pontosan tudtam, mire céloz: az enyhén gyatra matektudásomra.
– Basszus, ezt ki érti? – fakadtam ki tehetetlenül. – A matek egy szar!
Akkor sem váltottam volna ki nagyobb döbbenetet a fiúnál, ha közlöm, hogy titokban az FBI-nak dolgozom, és a lelkéért jöttem. A szemöldöke a hajtövét érintette, még a szája is szétnyíl kissé, amikor meghallotta, hogyan vélekedek a tantárgyról. Aztán persze rögtön belevetette magát a témába.
– Ez komoly? – Még mindig nem mellőzte a fürkésző pillantást, mintha csak arra várt volna, hogy felröhögjek, és közöljem, hogy csak szívattam. – Ne már, ez például tök könnyű! – mutatott rá egy feladatra. – Várj, mindjárt elmagyarázom…
– Öhm, nem lehetne inkább, hogy együtt oldjuk meg? – vigyorodtam el szórakozottan. Dávid már éppen bele is vágott volna a sűrűbe, amikor hárítóan feltartottam a kezem. – Mármint, olyan felosztásban, hogy te megírod, én meg küldöm az energiát.”

(Dóri szemszög):
„– Tudtátok, hogy lefeküdtek? – A hangom kissé távolinak tűnt, mintha nem is az én torkomból tört volna felszínre.
– Mármint kik? – kérdezte Blanka.
– Dávid és Anett – böktem ki.
(…)
– Állítólag még a szalagavató előtt kavartak. Nem tudok részleteket, de azért ez így is elég durva.
(…)
– Amúgy nem az, várható volt – jegyezte meg kissé tudálékosan. – Együtt táncoltak, és előtte is sokat láttuk őket. HD-nak megvolt a fél suli, Anett megvolt a fél sulinak. A nagy számok törvényei alapján nem kérdés, hogy lefeküdtek. Szimpla matek, Dóri.
– Kösz, már majdnem elfelejtettem, hogy megbukom.”

(Dóri szemszög):
„– Nem látjátok, hogy ez a csaj bekattant? Tuti a szerelem teszi… Ribanc!
Szinte úgy köpködte a szavakat. Válaszra nyitottam a számat, azt akartam a képébe üvölteni, hogy a helyében inkább nem beszélnék, de Nika megelőzött ebben.
– Csak én érzem úgy – lépett közelebb a lányhoz egy negédes mosollyal a szája szélén. –, hogy ez a te szádból enyhén szólva is érdekesen hangzik?
Persze, azért Anettet sem kellett félteni.
– Ekkora szoknyával nem beszélnék, Nika.
– Én meg ekkora dekoltázzsal – ajándékozta meg egy lesújtó pillantással. – Légyszi, képzeld már ide a neved, mindig elfelejtem. Nyilván, mert nem sok vizet zavarsz.
– Ebből bunyó lesz!”

(Dávid szemszög):
„– Még sosem csókoltál meg mások előtt – sütötte le a szemét. – A tesiórát ne számítsuk, arra alig emlékszem. Nem, mintha zavart volna, csak nem értem… miért?
Még abban sem voltam biztos, hogy én kezdeményeztem. A kábulat lassacskán kezdett elszállni, de Dóri értetlenkedését nem tudtam hova tenni. Jobb híján cinkos mosolyt villantottam rá, majd magamhoz húztam egy ölelésre.
– Mert még sosem randiztunk mások előtt – húztam el egy hajtincset az arcából. – Az aftert ne számítsuk, arra sem emlékszel. Tényleg, szerinted az normális, hogy minden alkalom után, amikor velem mutatkoztál, brutálisan ki lettél ütve?
– Ez a trükköm. Így legalább nem kell beszélnem rólad, simán letagadhatlak – Unott szemforgatásom láttán elnevette magát, majd végigmérte a lehetőségeit. – Szóval, a nagy számok törvényei alapján estére megint ki leszek ütve?
– Hajjaj, még ha csak annyi lenne! – mentem bele a hülyülésbe. – Dóri, nyilvánosan lesmároltál. Milyen kiütésről beszélsz? Ezek után a minimum, hogy meghalsz.”

(Dávid szemszög):
„– Hogy zajlott életed legfurább randija? – Bár azonnal tudtam a választ, a tapasztalatok azt mondatták velem, ne menjek bele a részletekbe. Bőven elég, ha az alapvető információkat közlöm Dórival. – Nagyon bejött egy csaj, és megtudtam, hogy egy önvédelmi táborba készül. Én is elmentem, hogy közelebb kerüljek hozzá, csakhogy ehhez normálisan részt kellett venni az ottani edzéseken, meg programokon. Korábban nem próbálkoztam ilyesmivel, le is aláztak már az első napon. De legalább a lány felfigyelt rám. Felajánlotta, hogy segít, aznap este ki is hívott a tábor udvarába. Aztán ő is szarrá vert – húztam el a számat, mire Dóri kissé gonoszkodva elvigyorodott. – Kijelentette, hogy reménytelen eset vagyok, de fájdalomdíjul sétálgatott velem egy kicsit. Dumáltunk, röhögtünk, meg ilyesmi. A végén meg is csókoltam, aztán minden este kilógtunk pár órára.
– Hadd találjam ki! – forgatta meg a szemét vigyorogva. – Az utolsó éjszaka lefeküdtetek.
– Néha olyanokat feltételezel rólam! – csóváltam a fejem felháborodást színlelve. – Komolyan, mintha valami perverz állat lennék, aki mindenkire ráhajt. Még hogy az utolsó éjszaka, chh! A tábor után még vagy két napon át fűztem, mire kötélnek állt.”

(Dávid szemszög):
„– Sok van még hátra? – fordultam hozzá elgyötört hangon.
– Három. Addig kibírod?
A csábos mosolya. A fekete tincsei, ahogy az arcába hullanak. A csípőjére simuló lágy csipke. A fülbevalók csilingelése. Ösztönösen húztam magamhoz, lassú, finom mozdulatokkal fektettem az ágyra. Hallottam a papírfecnik gyűrődését a teste alatt, éreztem, ahogy belenyög a csókba. A kezem a derekáról egészen az alsójáig siklott, már éppen le is hámoztam volna róla az anyagot, ha nem kezd el a fülembe suttogni.
– Nem fejeztük be…
– Kellene?
– Három kérdés, Dávid – kapkodta a levegőt. – Gyorsan meglesz.
(…)
Újabb sóhaj tört fel az ajkamból, ezúttal a kezemnek is sikerült parancsolnom. Nem néztem a lányra, nem akartam, hogy megint elvegye az eszem. Hanyagul nyúltam a táskába, és a lelkesedés legkisebb nyoma nélkül olvastam fel a kérdést.
– Szerinted hogy fogsz meghalni? Ez könnyű, két percen belül felrobban a tököm, és elvérzek.”

   Roppant jól szórakoztam az olvasása közben. Együtt nevettem, együtt izgultam és szó szerint együtt sírtam velük :) Egy élmény volt! Bárkinek ajánlom, aki szereti a romantikus, gimis, humoros, kicsit durva, laza nyelvezetet :)






2019. április 28., vasárnap

Miért írunk tulajdonképpen?




Sziasztok! :) Kicsit eltűntem mostanában, nem csak az időhiány miatt, hanem egyszerűen nem volt érdembeli mondanivalóm. A munka és az otthoni teendőim mellett, elvállaltam néhány véleményezést is, amiknek hatására érni kezdett bennem egy gondolat. A napokban beléptem egy írással foglalkozó csoportba a Facebookon, ahol sok érdekes posztot, okfejtést olvashattam. A két behatás elegyeként született meg ez a bejegyzés. Elképzelhető, hogy sok ember nem fog velem egyetérteni, elképzelhető, hogy sokan keresztre feszítenek emiatt, ennek ellenére mégis megosztom az álláspontomat.
A fő kérdés a következő: Miért is írunk tulajdonképpen?
Én mindig úgy tartottam, hogy az ember elsősorban magának ír, az pedig csak bónusz, ha az alkotása másnak is tetszik. Az írás művészet, és abszolút szubjektív, ezért is olyannyira eltérőek az olvasók véleményei ugyanarról a műről. Ez nem azt jelenti, hogy az adott történet rossz, csupán mindenki másmilyen szemmel tekint rá. Van, akinek a hangulat, a humor, a karakterek szerethetősége a fontos, más viszont a mondatok összetételét, a cselekményszálat vizsgálja. Néhány béta a logikai bakikra világít rá, néhány pedig a vesszőhibákra.  (Az én szememben a kettő fontossága nincs egyenes arányosságban.)
Természetesen vannak alapszabályok, például a párbeszédek helyesírása, a logika, a realitás, viszont nem szerencsés, ha az ember megkötésekkel ír, korlátok közé szorítja a történetét. Kész matematikai eszmefuttatást vezet le a fejezetek hosszát illetően. Mennyi az ideális szó/karakterszám? Ha kötött szabályok alapján alkotunk, az egész elveszti a varázsát. Az olvasó nem azt figyeli, hány részre van bontva a sztori, vagy a dramaturgia jó-e. Ő csak azt nézi, hogy be tudja-e rántani az írás a világába. Meglátásom szerint, (ami abszolút nem szakmai vélemény) ha vaskos szabályok alapján akarunk alkotni, az írás görcsössé válik, „kilúgozottá”, nem lesz természetes. Egy történetnek a szórakoztatás a célja. Amíg eléri a kellő hatását, addig nincs vele probléma.
Aztán előfordulhat olyan is, amikor már az olvasó is érzi, hogy valahol elcsúszott a cselekmény. Az már más lapra tartozik, akkor bizony újra kell gondolni az egészet.
Ne kényszerítsük keretek közé az alkotásunkat, hiszen az írás lényege a kibontakozás, a lelkünk egy darabkájának papírra vetése, a gondolataink megelevenítése :) Ne legyenek kötelező szabályok, mindenki úgy alkosson, ahogy szeretne! Amíg boldoggá teszi az embert az, amit csinál, addig mással nem kell foglalkozni :)


2018. december 19., szerda

Karen Hamilton: A tökéletes barátnő




Sziasztok! Rég jelentkeztem már, de ez idő alatt sem tétlenkedtem. Két könyvet is elolvastam, az egyik, Stephen King Csipkerózsikák írása, amiről szintén tervezek egy bejegyzést, a másik pedig egy spontán választás: Karen Hamilton, A tökéletes barátnő. Általában nagyon-nagyon meg szoktam nézni, hogy könyvek esetében mire adok ki pénzt, mert könnyen érheti az embert csalódás, ám ennél szinte nem is gondolkoztam, amikor megrendeltem. Nem a fülszöveg fogott meg, hanem alapból az, hogy egy ilyen romantikus címmel, thriller. Háborogni, megbotránkozni akartam, és ezt meg is kaptam tőle.

Fülszöveg: „Ismerjék meg Juliette-et. Intelligens, elszánt, kitartó-és szerelmes. Juliette szerelmes Nate-be. Mindenhova követi. Légikísérő lesz a légitársaságnál, ahol a férfi dolgozik, csak hogy szemmel tarthassa. Egymásnak vannak teremtve. Az, hogy Nate fél éve szakított vele, nem érdekes. Juliette-nek ugyanis van egy terve, hogy visszaszerezze. Mert ő a tökéletes barátnő. És senki sem akadályozhatja meg, hogy megszerezze, amit akar. Az igazi szerelem fáj, de Juliette tudja, hogy megéri a fájdalmat…”

A szöveg jól tükrözi a könyvben szereplő mondatok felépítését, amik rendszerint tőmondatok. Ez egyfajta zaklatottságot kölcsönöz neki, amilyen a főszereplő is. Először csalódott voltam, azt hittem, hogy megint feleslegesen fizettem, aztán a századik oldal környékén megvilágosodtam. Nem a könyv volt rossz, csak nem hozta a megszokottat. Mostanában mindegyik írás ugyanolyannak tűnik, csak maguk a sztorik térnek el, itt azonban nem erről van szó. A fogalmazás minimalista, E/1-ben íródott, jelen idejű, az írónő csak a lényegre szorítkozik, sokszor teljesen érzelemmentesen. Így történhetett meg az, hogy a főszereplő anyjának a halálát lerendezte egy oldalban. Két oldal, ha mindent beleveszünk, a temetés utáni történéseket is.

„Csörög a telefonom. Ez annyira ritka esemény, hogy majdnem kiborítom az innivalóm. Barbara nagynéni. A neve ott világít a kijelzőn. Rövid ideig beszélünk. Végül mégsem megyek Mumbaibe kedden.
Meghalt az anyám.”

Ezt követően nem az anyjáról kezd el beszélni, hanem a tájról, ahol felnőtt. Nem vagyok a híve ennek a megoldásnak, hogy szorítkozzunk a lényegre, viszont rájöttem, hogy a főszereplő személyisége megköveteli ezt. Tökéletes választás volt az E/1, mert az írónőnek lehetősége van félrevezetni az olvasót a megbízhatatlan narrátorral. Juliette/Elizabeth (mind a két nevét használja, kénye-kedve szerint) egy húszas évei derekán járó nő, aki képtelen túllépni a múltbeli, általa erősen felnagyított sérelmein. Gyerekkorában a felügyelete alatt meghalt az öccse, aztán az iskolában sem bántak vele kesztyűs kézzel, ami talán nem is véletlen. Az anyja alkoholista volt, az apja elhagyta őket, így nem is csoda, hogy egy csendes őrült vált a lányból. Tizenöt éves korában lefeküdt egy fiúval, aki utána tudomást sem vett róla, pedig a lány gondolatban már az esküvőjüket tervezgette. Ezután eltökélte, hogy mindenki megfizet, aki valaha bántotta őt.
Az olvasás közben végig azt vártam, hogy mikor kezd el ámokfutásba, és nyír ki mindenkit maga körül, ami persze nem következett be. Több ellensége volt, barátai egy sem, bár mindenkire próbált ráakaszkodni. A lenti idézetben éppen a volt iskolatársára.

„– Basszus! Mennem kell. Most már el fogok igazodni az épületben, ha netalán tag lennék. Tartsuk a kapcsolatot!
– Igen – mosolyog, közben megfordul és elindul felfelé a lépcsőn.
– A telefonszámod? – tudakolom, amikor megállunk az irodája előtt.
– A recepción keresztül bármikor elérsz – válaszolja. – Ha szükséges.
– Facebook? – Rákeresek. – Ah, igen, itt is vagy. Bejelöltelek.
Mozdulatlanul állok tovább. Nincs más választása, mint elővenni a telefonját és visszajelölni. Kissé remeg a keze.
– Csodálatos. Igazán örültem, Stephanie. Szuper volt látni.
Kisétálok és vissza se nézek.”

Juliette mindenkit kínos és abszurd helyzetbe hozott, ami cseppet sem hatotta meg. Rendszeresen lopkodta az ismerősei cuccait, mintha mi sem lenne természetesebb, így a lakáskulcsaikat is, hogy bemehessen hozzájuk, amíg nincsenek otthon. Használta az ágyukat, a bögréjüket, beleturkált a szekrényeikbe, azzal a biztos tudattal, hogy ezt neki szabad. Rohadtul hátborzongatóan hangzik, az meg egyenesen nevetséges, hogy a lebukása után, még ő van felháborodva.

„Kinyitom a táskám és előveszem a telefonom. Beakadt a belső zseb cipzárjába, ahol a kulcsaimat, fájdalomcsillapítóim és az útlevelem tartom. Erősebben rángatom, mire valami csörögve az asztalra esik. Valami sárga. Homer Simpson sárga. A francba! Azonnal lecsapok rá, de Amy rám mered.
– Az az enyém? – tudakolja.
– Ez? – kérdezek vissza, az orra alá dugom kitárt tenyerem. – Nem hinném. Noha nekem sem ismerős.
– Az enyém. Eltűntek a tartalékkulcsaink. Hannah azt hitte, nálam vannak, én meg azt, hogy nála.
– Elviheted és megnézheted, hogy tényleg az-e, ha szeretnéd. Ha nem, akkor hozd vissza, mert szerintem az enyém, csak megfeledkeztem arról, hogy mit nyit.
– Az enyém.
– Oké. Ha te mondod.
– Mit keresett a táskádban?
A szemébe nézek.
– Fogalmam sincs.
– Te voltál az – suttogja. – Te jártál a lakásunkban. Amikor nem voltam otthon.
– Jaj, ne legyél nevetséges! – szólok rá. – Ez csak egy kulcscsomó.
– Igen, te kifejezetten gyűjtöd a kulcsokat, nem igaz? Szeretsz bemászkálni másokhoz az engedélyük és tudtuk nélkül.
– Nem tetszik ez a hangsúly.
– Értesíthetném a rendőrséget.
(…) Nem tudom, Amy mit képzel, ki ő.”

Amy eddig a percig volt a barátnője, ezután már az ellenségének tekinti őt is. Juliette előtt nem létezik magánszféra, természetesen sajátítja ki magának az ismerősei értéktárgyait. Rajta kívül mindenkit sajnáltam a környezetében. Rögeszméjévé vált a volt szerelme visszaszerzése, amitől semmi nem tántoríthatta el, még az a tény sem, hogy Nathan Goldsmith nem szereti. Ezt a férfi többször is kijelentette előtte, Juliette azonban váltig állította, hogy ha keményebben próbálkozik, egyszer Nate belátja, hogy igenis összetartoznak, mert nem tehet mást. Őket egymásnak rendelte a sors. A nő közben az egyik legádázabb ellenségével is foglalkozik, Bellával, aki az iskolában állandóan kigúnyolta, és nem fogadta a barátságát. Juliette a nála sikeresebb emberek életét akarná élni, idilli, irigylésre méltó párkapcsolatot Nate-tel, és próbál Bella másává változni.
A könyv nem szokványos regény. Ijesztő és megdöbbentő, hogy Juliette miként reagál, vagy éppen nem reagál bizonyos dolgokra. Amiken más, normális lelkületű karakter megsértődne, elszomorodna, azokat a nő semmibe veszi. Nem különösebben érdekli, hogy Nate a háta mögött levakarhatatlannak titulálja, és távoltartási végzést akar kérni ellene. Akárhány épeszű ember próbál a nővel beszélni, hasztalan, csak a saját elképzeléseit hajtogatja makacsan. Akárhol felbukkan, nem kívánatos személy, ami szintén hidegen hagyja, mintha fel se tűnne neki. Ilyen főszereplővel még nem találkoztam, a vége azonban megdöbbentett, mert nem kapott rendes lezárást. Elvágták a fejezet közepén, aztán ennyi. Juliette még az utolsó oldalon se látja át logikusan a helyzetét, ragaszkodik a téveszméihez, az addigi tetteinek pedig nincs következménye. Az olvasóban szorongást hagy maga után, a történet folytatásért kiált.
Annak ajánlom, aki türelmes, bírja a tőmondatokat, nem húzza fel magát rajtuk, és szeret hüledezni, megbotránkozni, mint én :D Ja, és szereti a nem mindennapi írásokat.

2018. október 3., szerda

Maja Tankwall: Az utolsó ecsetvonás-kritika





Sziasztok! Már egy ideje nem jelentkeztem kritikával, inaktív is voltam a hónapok alatt a szörnyű időhiány miatt, ám Maja mégis megkeresett, neki pedig nem mondok nemet :D Igazából éppen jókor írt, hiszen szabin vagyok, amúgy sincs sok fejezet a blogján, így viszonylag könnyű dolgom volt. Az utolsó ecsetvonással már szemeztem egy ideje a Facebookon, csak még nem vettem rá magam az olvasására. Örülök is, hogy most „rá lettem kényszerítve” erre :D Nézzük is!
A fülszöveg alapján egy tipikus könnyű olvasmánynak ígérkezik, ami két iskolás bonyolult románcáról szól. Az alapja akár sablon is lehetne, de ha jobban körbenézünk a könyvespolcokon sorakozó könyvek között, mindegyik az, szóval sejthető, hogy itt a sztorit az előadásmód és a karakterek fogják eladni. Ne hátráljunk meg, csupán azért, mert valami látszólag tucatnak tűnik! Bíztam Majában, hiszen már olvastam tőle jónéhány novellát, azok fényében pedig lelkesen vetettem bele magamat Az utolsó ecsetvonásba.
Kinézet: Nem szoktam sokat időzni ennél a pontnál. Szerintem szép, minimalista design, kifejezetten szeretem az ilyet, viszont hiányolom a feliratkozás modult. Ami a lényeg, hogy a szöveg jól olvasható.
Történet: Sajnos még nem sokat tudok mondani magáról a sztoriról, hiszen csupán három fejezetet olvashattam eddig. Adott a két főszereplő, Dávid és Dóri. Dávid a suli nagymenője, míg Dóri úgymond átlagos középiskolás, aki jó eséllyel indul egy számára mérföldkőnek számító rajzversenyen. Ha megnyeri, Párizsban tanulhat tovább. Dávid figyelmét az egyik rajzával kelti fel, ami történetesen a fiú pulcsijáról készült, a viselő arca nélkül. Dávid ezek után elhatározza, hogy meghódítja Dórit, hiszen a művészlány kihívást jelent számára, nem úgy, mint a többiek, akik csak úgy odadobták magukat neki. El is kezdi becserkészni, és eddig nem tapasztaltam nagy ellenállást Dóritól, pedig őszintén, azt vártam :D Igazából a történet ennyi lenne, inkább a karakterekről érdemes majd beszélni, hiszen ők viszik az egészet.
Még megemlíteném az infóadagolást, ahol rendszerint az emberek elcsúsznak. Elég nehéz úgy csepegtetni, hogy az olvasót ne árasszuk el sok tudnivalóval, és mégis megértse. Én kicsit soknak éreztem. Az első fejezetben egyből kapunk egy részletes Dávid-jellemzést, aztán előre is tekintünk a jövőbe, miként alakul a kapcsolata a felbukkanó lánnyal, Anettel (próbálom nem magamra venni, hogy Anett egy féltékeny matrica, akitől alig lehet szabadulni, ráadásul szemüveges :D). Természetesen a csajt csak meghúzni akarta a fiú, de nem számolt Anett személyiségével. Itt zavartan pislogtam, ugyanis megtudjuk, hogy Dávid csúnyán dobta a csajt, amiért Anett minden barátnője utálja, ezek után a következő fejezetben mégis együtt táncol Anettel, és Dávidot láthatóan senki nem utálja. Az is lehet, hogy ezzel kapcsolatban elsiklottam egy félmondat felett. Az sem volt világos, hogy az első és második fejezet között mennyi idő telt el pontosan. Ezek az apró dolgok nehezítették a megértést, meg a sok információ az éppen megjelenő szereplőkről. Célszerűbb, ha a történet folyamán, apránként ismerjük meg a múltjukkal együtt őket is.
Fogalmazás: Szép a fogalmazás, könnyed, laza, amilyen maga a sztori. Az ismételgetés azonban elvett az értékéből. Főleg Dávidnál vettem észre, hogy ismétli önmagát, kiszól az olvasóhoz, többször elmagyarázza neki a csajozási módszerét. Feleslegesnek gondolom, ezt is inkább mutatni kéne, mellékes leírás nélkül, ahogy azt sem kéne túlságosan kihangsúlyozni, hogy mennyire nehéz becserkészni Dórit, pláne úgy, hogy ezt még semmi nem igazolja.
Szereplők: Róluk sokat lehetne rizsázni, hiszen eléggé konkrét karaktereket kapunk. Dávid egy tipikus menő srác, aki mindenkit megkap, és ezt tudja is magáról. Nála megállnék, mert szerintem erős túlzás a személyisége. Ha jobban belegondolunk, akkor ő nem menő, hanem egy irtó nagy seggfej, aki semmibe veszi a nőket. Mondjuk ezen nem is csodálkozok, mert a csajok is simán aláfekszenek akármikor. Amint írtam, Dávid el lett túlozva, hatalmas az arca, amit büszkén fel is vállal. Egy ilyen karakterrel óvatosan kell dolgozni, hiszen könnyen áteshet a ló túloldalára, és rettentő ellenszenvessé válhat. Egyszer éreztem azt, hogy végre önmaga, amikor az anyjával táncolt a bálon. Annyira természetesen viselkedett, normálisan, hogy abszolút átéreztem, utána azonban egyből kiesett ebből a szerepből. Kellőképpen laza volt, pimasz, kamasz, huncut, mégis kedves. Megvolt az egyensúly.
Következzen a másik kulcsszereplő, Dóri. Dórit annyira nem ismertem meg, eddig Dávidra van kihegyezve a történet, csupán az alapokat tudom: jól rajzol, fényes jövő előtt áll, egy normális lány, akinek feltételezhetően még nem volt komoly kapcsolata, mert az igazit keresi. Lelkes, könnyen jön zavarba, és eddig manipulálhatónak tűnik, bár ez valószínűleg csak a látszat. Nyitott, könnyen teremt kapcsolatot, kötetlenül beszélget Dáviddal is, pedig még nem ismeri igazán. Az ő igazi személyiségét még homály fedi.
Bőven akadnak még mellékszereplők is, például Gergő, Dávid haverja, akit szintén nem ismerjük még eléggé. Gergő, Dóri barátnőjét, Blankát szemelte ki magának, egyértelműen komoly szándékkal, ami Dávidnak még furcsa, hiszen a haverja eddig ugyanúgy falta a lányokat, mint ő. Blankáról még annyit sem tudok írni, mint Gergőről. A lány jó úton halad afelé, hogy teljesen belezúgjon a fiúba.
Anett, Dávid hódítása, a későbbiekben még fontos lehet, csúnyán keresztbe tehet Dávidéknak. Ő is egy tipikus féltékeny ex, aki fúj mindenkire, aki a volt pasija közelébe merészkedik.
Összegzés: Sajnos az egész még nagyon az elején tart, ezért a kritika is rövidre sikerült. Az igazi események még csak ezután indulnak majd be. Viszont felötlött bennem egy kérdés: Miért élvezem jobban a blogos történetek olvasását, mint a kiadott könyvekét? :D
Az utolsó ecsetvonás szórakoztató, laza és közvetlen a fogalmazása. Tetszett, olvastam volna még szívesen :) Érdekes történet, és bár nem tökéletes, nálam sokkal többet nyom a latba maga az élmény, mint egy kifogástalan, steril sztori. Ha osztályoznom kéne, akkor négyest adnék rá, Dávid miatt :D
Csak így tovább! Lehet, hogy még vissza fogok nézni, ahogy időm engedi, bár ígérni nem merek semmit.

2018. szeptember 25., kedd

Demi Kirschner-Szörnyek és ketrecek vélemény



Sziasztok! Nem gondoltam volna, hogy valaha meg fogom írni ezt a bejegyzést, de mégis kikívánkoznak belőlem a szavak. A bejegyzés spoilermentes lesz!
A Szörnyek és ketrecek, egy folytatás, az Öld meg Jana Robinst! második kötete. Nos, amikor a barátnőm, Rikki, kölcsön adta, egyből azt állapítottam meg, hogy jóval vékonyabb, mint az előző rész, ami némi megnyugvással töltött el, ennek ellenére még bő fél évig képtelen voltam nekikezdeni az olvasásnak. A viszolygásom oka az első kötet volt, amit megvettem és nagyot csalódtam. Arról direkt nem írtam véleményt, és valószínűleg a másodikról sem készült volna, ha ugyanannyira felbosszant. Az Öld meg Jana Robinst!, első száz oldalát roppantul élveztem. Úgy éreztem, hogy végre találtam egy szórakoztató könyvet, azonban ahogy haladtam, a lelkesedésem dühbe csapott át. Mintha behúztak volna a csőbe, Demi megvett az elejével, a többi néhány száz oldallal viszont rohadt gyorsan el is veszített. A gondot csupán egy dolog okozta: a szerelmi szál. Amint a főszereplőnk, Jana, érthetetlen módon egyből belehabarodott Oliver Deatonba, a történet megállíthatatlanul robogott a szakadékba. Úgy tettem le a könyvet, hogy ezt soha többet nem fogom még egyszer kinyitni. Hasonlót érezhettem a Kincskereső kisködmönnél is, amit azóta se találok, olyan jól eldugtam a többi nyomdatermék mögé. Valahogy nem is bánom. Az Öld meg Jana Robinst! csakis az ára védte meg attól, hogy szörnyű tűzhalált haljon. Szóval nem kis kétellyel kezdtem neki a folytatásának, amit a napokban be is fejeztem.
Azt kell mondanom, hogy a Szörnyek és ketrecek sokkal jobban sikerült, mint a kistestvére. Felüdülésként éltem meg, hogy most nem csak Jana szemszögéből olvashattam, hanem más, érdekesebb karakterekéből is. (Sajnos úgy alakult, hogy pont a főszereplő a legérdektelenebb az egész könyvben :D) Bár kicsit soknak éreztem a nézőpontkaraktereket, kettőt abszolút ki is húztam volna belőle, annyira nem adott hozzá a történethez, épp ellenkezőleg, sokszor kizökkentett a kotnyeles nyomozó, meg a befolyásos bűnöző. Idegeneknek éreztem őket a könyvben. Griffin szemszögének kifejezetten örültem, ahogy Mr. Lorenének is, ezek mellett a tuti választás maga Oliver volt, akit annyira megkedveltem, hogy számomra ő lett az igazi főszereplő. Rikkivel pont arról beszéltünk, hogy fel sem tűnne, ha Jana hirtelen felszívódna, annyira jelentéktelen szerencsétlen. Elvileg ő is egy kulcsfigura, amit abszolút nem érzek. Jana egy semleges szereplő, felszínes érzésekkel, mint Bella Swan az Alkonyatban. Csúnya dolog, de hozzá tudnám hasonlítani. Egy báb, amit a benne élő démon irányít néha. Talán Demi úgy gondolhatta, hogy Janát majd az Onika különlegessé teszi egymagában is? Fogalmam sincs, de az tuti, hogy egy ilyen típusú szereplőnek esélye sincs hatalmasabb erőkkel szemben, ha meg mégis "összeszedi magát" a csaj, ezek után hiteltelennek érezném. Két köteten keresztül nem mutatott semmit, majd váratlanul megzabolázza a fékezhetetlen lelket? A "karakterfejlődés" oltárán meg kell erőszakolni a szereplőket? Mert ez csakis arról szólna, semmi másról.
Ezzel szemben Oliver Deaton más tészta. Ő egy igazi túlélő, harcos, aki nem roppan össze a titkok súlya alatt, inkább utána akar járni mindennek. Makacsul tartja magát, még akkor is, amikor a hullámok összecsapnak a feje fölött. Kellően cinikus, humoros, teljesen emberi, ami jó vicc, mert egyáltalán nem ember :D Oliver él a lapokon, nem úgy, mint Jana, aki egy két dimenziós kartonfigura. Többet foglalkozik Oliverrel, mint az Onikával, ami szerintem égetőbb probléma.
A könyv élvezhetőségét, az elsőben utált szerelmi szál minimalizálása adta számomra. Végre a történeten volt a hangsúly, és nem a két üzekedő tinin. Sokkal érdekesebb maga a cselekmény, mint a romantika.
Igaz, a történések átadásával is akadt némi problémám. Sokszor kuszának, összefüggéstelennek éreztem, zavartan kapkodtam a fejemet. Az egyik pillanatban még elvannak a világukban, mászkálnak, gondolkodnak, a másikban viszont beront a képbe egy szereplő, és hirtelenül felbolydul minden. Ilyenkor a karakterek is úgy reagálnak, mintha csak a történésre vártak volna. Nincs átvezetés, azonnal a közepébe, gyakran követhetetlenül.
Minden ellenére szívesebben olvastam, mint az első részét, főleg az előtérbe tolt Oliver, és a csekély szerelem miatt. A vége kimondottan tetszett, preferálom a függővégeket, csak nehogy elfelejtsem, hol tartottam, mire kijön a harmadik rész.
A könyv nem kifejezetten jó, de nem is rossz, inkább középszerű. Nem nyűgöz le, nem ragad magával, de megteszi, ha sokáig kell az orvosnál várakozni, vagy ha már minden könyvet kiolvastunk otthon.

2018. augusztus 12., vasárnap

A XXI. századi társadalom, ahogyan én látom




Sziasztok! Mostanában nem nagyon jelentkeztem, ami nem azt jelenti, hogy nincs mondanivalóm, hanem azt, hogy fogalmam sincs, mennyire vagytok rá kíváncsiak. Sajnos eljutott a társadalom arra a pontra, hogy kábé mindent leszar, és magát helyezi az előtérbe. Erről is szeretném megosztani a véleményemet, szóval a téma szorosan összefügg az „eltűnésem” okával. Őszinte leszek hozzátok, mint mindig.  Elkeserít az a világ, amiben több, mint hét milliárdan élünk. Rengetegen vagyunk, ennek ellenére elindult a babaprogram, amit személy szerint undorítónak találok, és örömmel látom a közösségi médián keresztül, hogy sok másik ember osztja a véleményemet. Megjelent néhány hónapja egy videó a neten, ami Dancsó Peti videóson keresztül, hozzám is eljutott, és mélységesen felháborított. A felvételen egy irritáló hangsúllyal beszélő nő magyarázza, mennyire fontos a családalapítás, hiszen kihal a nemzetünk. Kihangsúlyozza, hogy minden nő kötelessége, legalább két magyart szülnie. Kérdem én, hol van ilyenkor a szabad akarat, és a többi nemzet? Ők nem számítanak, csak a magyar? A nő, szabályosan bűntudatot kelt az emberben, amiért az nem akar, vagy nem azonnal akar gyereket vállalni. Úgy állítja be a független nőket, mintha más nyakába sóznák a felelősséget, ők meg lubickolnának a gondtalan életben. Minden mondata után, egyre magasabbra szökött a vérnyomásom. Egy másik reklám, amit az egyik rádió Facebook-oldalán láttam, azt kérdezte: Mi a mentséged, amiért nem vállalsz gyereket?
Mentség? Álljunk már meg egy szóra! Úgy vélem, senkinek nem kell magyarázkodásba kezdenie arról, miért nem vállal gyereket. Mindenkinek joga van eldöntenie, mit szeretne, és azt hogyan szeretné csinálni. A mai világban, ahol nem ritka, hogy a fiatalok még harminc évesen is otthon élnek a szülőkkel, mert képtelenek elköltözni, meggondolandó a családalapítás. Sokan még magukat sem tudják stabilan fenntartani, így egyértelműen offos a babaproject, vagy szüljenek a semmire, aztán majd csak lesz valami? A saját életemből, olyan példákat tudnék sorolni, akiknek nem kellett volna vállalni. Egy bántalmazó, rossz kapcsolatba semmiképp, munka nélkül, a szülők nyakára semmiképp, gyerekként plusz egy gyereket aztán meg pláne! Nekem már volt egy terhességmegszakításom elég fiatalon, és rohadtul nem bántam meg. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit akar.
Szóval, hét és fél milliárdan vagyunk, ebből hét milliárd a nem normális ember. Nem túlzok, rohadt sokan vannak. Kicsit besokaltam a gonosz, önző, kétszínű, önsajnáltató, nagyképű alakoktól. Rengeteg inger ér minket a hétköznapok során, amiket főleg a közösségi média ont magából. Ezt a témát már számtalanszor elénekelték, cikket írtak róla, így én leszek az a plusz egy, aki újra szót emel emiatt. Ez a huszonegyedik század, ahol idegennek érzem magamat. Elég csak kilépni az utcára, nyitott szemmel járni, és meglátni a társadalom gyengeségeit. Vannak bőven. Nem a valóságban élünk, hanem egy elképzelt univerzumban, ahol a lájkok és a feliratkozások határoznak meg mindent. Olyan emberek osztanak meg elcsépelt életbölcseleteket, akik rohadtul nem úgy élnek, ahogy kéne. A minap futottam szembe az egyik ismerősöm posztjával, aki az erős nők ismertetőjegyeiről rakott ki egy képet. Mondanom se kell, ő teljesen más viselkedést képvisel. Egy másik ismerősöm nyolcmillió képet posztolt, amint éppen hatalmas egyetértésben nyaralgatott a pasijával. Mind a kettő hatalmas vigyorral az arcán, mintha minden rendben lenne, ők lennének a világ legboldogabb párja, majd amint hazaértek, és beszélgetésbe elegyedtem vele, kiderült, hogy a nyaralás katasztrofálisra sikeredett, amúgy meg együtt sincsenek hetek óta, csak kényszerből mentek el, mert már nem tudták lemondani a helyfoglalást.
Mi értelme hazudni? Miért nem tudják az emberek csak úgy simán kiélvezni az élet pillanatait, szelfik nélkül, műmosoly nélkül, kamuk nélkül? Miért akarják becsapni magukat, miért akarnak a nagyközönségnek megfelelni? A téma másik oldalát is érdemes megvizsgálni, az önsajnáltatást. Amikor éppen nem vagyunk geci boldogok, hanem mérgesek, lesajnálóak és látszatdepressziósak. Imádom az ilyen kiírásokat: „Akárhányszor rúgsz belém, és mindig talpra állok, de akkor jobban jársz, ha menekülsz.” Miért? Mit csinálsz? Csúnyán fogsz nézni? Már ott sántít a történet, hogy talpra áll, mert az ilyen kamuönbizalomban túltengő emberek a leglabilisabbak. Bírom, hogy mindenkinek csak a neten hatalmas a pofája, élőben viszont nem mer a másik elé állni. Amikor engem igazságtalanság ért, belefolytam a vitába, elmagyaráztam az én álláspontomat, felkerestem azt az embert, aki a hátam mögött magyarázott. Alapból gáz, hogy nekem kellett utána menni, azzal a szöveggel, hogy „Hallod? Dumáljunk már egy kicsit!” Ő magától biztosan nem nézett volna a szemembe. Nem a Facebookon dühöngtem („Szétbaszom a fejed, csak gyere a közelembe!”, „Kirúgom az összes fogadat!”), hanem személyesen adtam ki magamból. Nagyon kevés embert ismerek, aki ezt képes megtenni, de a neten kinyitják a szájukat. Nem vállalják fel nyíltan a véleményüket, inkább másoknak panaszkodnak.
Ám akad olyan is szép számmal, aki igenis felvállalja a véleményét, csak közben elfelejti, hogy tulajdonképpen egy másik emberi lénnyel kommunikál. Tanúja voltam egy konfliktusnak, és mivel erős az igazságérzetem, kiálltam egy új lány mellett a munkahelyen, akivel úgy kiabált az egyik kollégánk, mintha az anyját ölte volna meg, pedig csak szimplán nem tudott valamit, szóval hibázni merészelt. Ugye, mondanom se kell, hogy a kiabáló az eset óta hozzám se szól, mert nem értettem vele egyet. Felnőtt emberekről beszélek, ez a legszomorúbb. Megmondtam neki, hogy még mindig ember az emberrel beszél, nem vagyunk állatok, de az istenért sem tudta megérteni.
Elszomorít, amit nap mint nap látok, tapasztalok az embertársaimtól. Senkire sem lehet számítani, ha segítségre szorul valaki, rohadtul nem mozdul meg senki a közelében. Mindenki csakis magával van elfoglalva, a negatív véleményt, a kritikát képtelenek elfogadni, mert ha elmondod, hogy szar az, amit a másik csinál, akkor az nem elgondolkozik rajta, hanem visszavág: „Ha nem tetszik, arrébb lehet menni!”. Az ember senkire és semmire nincs tekintettel, hatalmas az arca, és az a legrosszabb, hogy következmények nélkül cselekedhet.
Egy elkorcsosult világban élünk, ahol az önzés természetes, a jó zene eltűnt, helyette van Lil G, Hiro, az értelmetlen szövegekkel, mert erre van igény. Mindenki mindent leszar, másokat hülyének néz, csak az a fasza, amit ő csinál. A társadalom túlnyomó része öntelt idióta, akik csakis magukról tudnak beszélni. Számtalanszor tapasztaltam, hogy csakis azért kezdeményeztek velem beszélgetést, hogy elmondhassák a saját panaszaikat, közben meg rohadtul nem voltak kíváncsiak az én mondandómra. Jön a kérdés: „Hogy vagy?” Válaszként: „Kicsit fáradtan…” Mire a kontra: „Jaaj, én is! Képzeld, az történt hogy…” Ezek után az ember szóhoz sem jut.
Komolyan kérdezem: Mi történt az emberekkel? Miért szarunk ennyire egymás fejére? Miért tűnt el a világból a hűség, az empátia, az igazi értékek? Hol van a megbecsülés, az őszinteség, a szeretet? Miért vagyunk ilyen felszínesek? Komolyan mondom, hogy ilyen világban nem lehet élni, és isten ments attól, hogy gyereket vállaljak, aki szintén ebben nőne fel.
Érdekelne a ti véleményetek is a témáról, mert minden ellenére hiszek abban, hogy léteznek még normális emberek, akik meghallgatják a másikat, és képesek hozzászólni a dologhoz, nem csak unottan továbbgörgetni, bezárni az ablakot, aztán készíteni egy szelfit a tejeskávéjukról, mellé egy Dalai Lámától szedett idézettel.

2018. június 3., vasárnap

M.G. Brown: Kavargó rózsaszirmok


Kavargó rózsaszirmok


Sziasztok! :) Ismét véleménnyel érkeztem, egy olyan könyvről, amit már majdnem fél éve megkaptam. Még januárban kezdtem bele az olvasásába, és vagy nem tudtam rávenni magam, hogy folytassam, vagy szokás szerint csúnya időhiányban szenvedtem.
Akkor olvastam egy bejegyzést az írónő blogján a recenziós példányokról. Bevallom, nekem eddig gőzöm se volt róla, hogy lehetséges ingyen könyvet kérni, egy kis véleményért cserébe, teljesen új volt a számomra. M. G. Brown, avagy Barna Hajnalka arról panaszkodott, hogy hiába küld recenziós példányt az olvasóknak, azok arra sem veszik a fáradtságot, hogy reagáljanak rá. Gyorsan kaptam a lehetőségen, írtam neki, így még aznap átküldte nekem PDF-ben a Kavargó rózsaszirmokat.
A bejegyzésem SPOILERT tartalmaz, mert máskülönben nem is tudnék róla írni.

Fülszöveg:
Mi történik velem? Feladom a legbecsesebb kincsemet azért, hogy egy rejtélyes idegen pofátlan módon belerángasson az angyalok és boszorkányok titokzatos világába. Abba a világba, amitől szülőanyám – mesterien szőtt hazugságokkal – egész életemben próbált távol tartani. Nem elég, hogy hibát hibára halmozok, felrúgva ezzel az egész korábbi életemet, még menekülnöm is kell, nem beszélve a felderítésre váró családi titkokról, melyek az életemet vagy a halálomat jelenthetik. Engem persze a szerelem sokkal jobban érdekel. De vajon ki lesz az igazi? Az, aki megszerezte a testem vagy az, aki fogva tartja a lelkem? A nevem Catherine Elwood, habár már ebben sem lehetek teljesen biztos.

Nem győzött meg, ez alapján biztosan nem olvastam volna el. Így, hogy már végeztem az egésszel, nekem sántít a fülszöveg. Nézzük meg jobban. Az angyalok és boszorkányok elcsépeltek, ahogy a vámpírok, vérfarkasok, démonok, alakváltók is. A „mesterien szőtt hazugság” kamu, hiszen a lánynak senki nem hazudott, hiába állítja folyton az ellenkezőjét. Ám mégis mi a legfontosabb? Ami még az életnél és a halálnál is lényegesebb? Mi más lenne, ha nem a szerelem. A könyv kilencven százalékát ez teszi ki, hiába érdekesebb a másik téma.
Amikor nekiálltam az olvasásnak, faltam a sorokat, valóban lekötött, érdekes volt, bírtam Catherine-t, ezért is gyűlöltem meg a végére. Ő a második olyan főszereplő, Katniss Everdeen könyves változata után, akinek a halálát kívántam.
Catherine egy nagyon okos, intelligens lány volt, aki a Szent Teréz Leánynevelő Intézetben sínylődött. Nem voltak barátai, a könyveinek élt, a tanulásnak és semmi másról nem volt hajlandó hallani, egészen addig, amíg a balsors össze nem hozta egy fiúval, Daviddel. David titokzatos, megnyerő kisugárzása felkeltette a lány érdeklődését, izgalmasnak találta, ráadásul úgy tűnt, hogy a fiúnak komoly szándékai vannak. Többször is elhívta randira, amire Catherine sorozatosan nemet mondott, de egyszer véletlenül mégis összejött a találkozó. Itt elhangzik egy olyan gondolatsor a lány szájából, amit muszáj leírnom, mert imádtam!

„– Irtózom a gyilkosságoktól meg a haláltól, a vágott virág pedig halott. Sokkal jobban szeretem, ha ott hagyják őket, ahová valók: a természetben. Igazán csak ott gyönyörűek. Meg amúgy is, ha valakinek virágot adsz, akkor azt azért teszed, mert pozitív érzelmeket táplálsz iránta. Ergo, szereted, legalábbis kedveled őt. A szeretet pedig a legélőbb dolog a világon. Maga az életerő, az élet értelme. Fejlődik, nő, áthat mindent és mindenkit. Miért prezentálná ezt az érzést valaki egy halott dologgal? Miért vennéd el valaminek az életét egy olyan érzelem kifejezésére, ami maga az élet? Én ebben sosem találtam logikát.”

Igen, szóval ő Catherine. Mérföldekkel túlszárnyalja gondolkodásban, beszédstílusban a korát, emellett határozott, mégis szerény, meghúzódó. Azt mondja meg nekem valaki, hogyan válik egy ilyen főszereplőből, akkora kurva, mint a Mount Everest?! Komolyan felidegesített. Ahogyan telt az idő, egy idióta, neveletlen, alpári, hisztis picsa lett, aki rohadtul nem hasonlít önmagára.
Davidet is utáltam, és ez a végére se változott. Ő hülyítette meg Catherine-t ennyire. A lány végre veszi a bátorságot, kiszökik Davidhez, ám elszámolja magát, késve ér vissza az intézetbe. Ennek meg is issza a levét, egy bizonyos Anna nővér nyilvánosan megszégyeníti, majd megvereti a többi tanulóval. Ez a rész mélységesen felháborított, még a talpam is ökölbe szorult az olvasása közben, minden pofont éreztem, amit a lány kapott, de nem tanult belőle, másnap ismét kilógott, hogy átmehessen Davidhez. Itt következett a másik letaglózó dolog. Lefeküdnek egymással, jobban mondva a fiú szabályosan megerőszakolja a csajt. Le van szarva, hogy jóképű, le van szarva, hogy az elején meggyőzően adta elő magát, ezt akkor sem teheti egyik lény a másikkal. (Direkt nem embert írtam.) Az is lényegtelen, hogy Catherine szűz-e még, vagy sem. (A lány azt állítja, hogy az, David meg azt, hogy nem.) Mérhetetlenül felháborított, és ezek után értetlenül álltam a további események előtt.
Catherine kifordul önmagából, kiszökik az intézetből az éjszaka közepén, hogy bulizni menjen Daviddel, ám előtte még összefekszik egy pultos fiúval, Sammel, akit csupán néhány órája ismer. Az intim együttlétre egy kocsma pultján kerül sor. Ehhez nem fűznék semmit, ha nem baj. Sam merőben más volt, mint David, és én neki szurkoltam, sőt, még mindig úgy gondolom, hogy neki kellett volna Catherine mellett kikötnie, hiába gyanakszom az eltitkolt vadász életére.
A Sammel történt szex után felbukkan David, a főszereplőnk szenved egy sort: csak nehogy rájöjjön a fiú a megcsalásra. Sajnos nem jön rá, ezért elmennek bulizni, ahol Catherine leissza magát a sárga földig, hány és bepisil. Nagyon jól szórakoztam rajta, az írónő tökéletesen át tudta adni a jelenetet, kellőképpen vicces, egyben ciki rész volt.
 A Szent Teréz egy gusztustalan hely, ezért nem is csodálkoztam, amikor Catherine másnap elmenekül onnan, és hát hova máshova menne, mint Davidhez, aki megrontotta, erőszakoskodott vele, rongyként kezelte (valószínűleg ezután is úgy fogja), megalázta. Egyszóval, tökéletes élettárs-jelölt. Én, a magam részéről inkább az intézetet választottam volna, egy ilyen alak helyett.
Amíg Davidnél lakik, rendszeresen jár vissza Samhez szexelni, közben David is folyton „kezelésbe veszi”, akár egy tárgyat. Itt kezdett elmenni a kedvem az egésztől. Sírhatnékom volt, olyan gyászosnak találtam a helyzetet, a főszereplő hozzáállásával együtt. Naponta egy-két fejezetnél többet nem is bírtam olvasni. Képtelen voltam szabadulni attól a meglátástól, hogy Catherine magának csinálta a bajt, halmozta a szart maga körül, aztán meg szenvedett a kritikán aluli sorsa miatt. A tetőpont az volt, amikor kidobta Samet, mint macskát szarni, de természetesen előtte még dugtak egyet búcsúzásképpen. Davidet választotta, mert a fiú, nem meggyőző módon, szerelmet vallott neki, ráadásul nála lakott, szóval a lánynak más lehetősége nem is lett volna.
Ezek után felgyorsultak az események, kiderült, hogy Catherine boszorkány, a fiú pedig angyal. Igen, a szünet nélkül erőszakoló pasas egy angyal, aki tulajdonképpen az emberekért van. Hiteles. Csak a miheztartás végett:

„David úgy hajolt oda hozzám, hogy szabályosan belepasszírozott az ágyba.
– Megbaszlak – suttogta bele a fülembe kéjesen.
Olyan hangosan sírtam fel, hogy szerintem az egész háztömb hallotta. Ez az egyetlen, átkozott szó, nem beszélve a tálalási módról, elég volt hozzá, hogy a világ legmegalázottabb nőjének érezzem magam. Egy olyan nőnek, akit még annyiba se néznek, hogy leköpjék.
– Kussolsz! – kurjantott, miközben felemelkedett rólam, majd visszarántott az eredeti testhelyzetembe. – Le az ágyra! – tenyerelt bele a hátamba, hogy a mellkasomat belepasszírozza a matracba.”

Ez csupán egyetlen kiragadott részlet volt, a sok hasonló jelenet közül, ahol megmutatkozik David angyali oldala. Imádni való, én is hozzá költöznék legszívesebben.
Szóval ott tartottunk, hogy kiderülnek a titkok Catherine körül, sőt, hirtelen még a vadászok is üldözni kezdik. Nem részletezem a kalandot, a lány a végén a kórházban köt ki. Kiszáll a testéből, és kívülről nézi végig, ahogy az orvosok vizsgálgatják. Ennél a résznél a hajamat téptem, szörnyen felháborított Catherine.

„– Ha elfogad egy bókot, kisasszony, maga nagyon szép – trillázta az egyik ápolószerű akárkicsoda.
Magát meg képen tudnám hányni…
Tipikus ír pasas volt, temérdek szeplővel és nagy, bamba, kék szemekkel. Eléggé vérszegénynek tűnt, ami azért mégiscsak megbotránkoztató, ha az ember kórházban dolgozik. Senki nem figyelt fel a vashiányára? Határozottan kontárok kezei közé kerültem.
– Na, lássuk, miből élünk! – lépett hozzám közelebb a másik.
Ez meg valami bevándorló izé lehetett, mert jól beszélt ugyan, de enyhén érződött az akcentusán, hogy nem az anyatejjel szívta magába a nyelvet.
(…)
A fickók nem igazán teketóriáztak. Egy az egyben kibontották rajtam azt az undorító köpenyt, hogy totál pucéran díszelegjek előttük, magatehetetlenül.
– Ideje lenne felkelni, nem gondolja, Catherine kisasszony? – beszélt hozzám az ír.
De, basszus, gondolom! Felkelek, aztán lerúgom a fejedet szexuális zaklatásért, te undorító féreg!
– Nem sokára elmúlik az altató hatása, úgyhogy rendesek leszünk, és megajándékozunk egy nagy adag fájdalomcsillapítóval. Mit szól? – pofázott hozzám a betolakodó.
Adjál anyádnak! Engem meg hagyjál lógva! Fúj, tuti kiverik rám a budiban… Blee…
Az ország-foglaló pasas valami folyadékot fecskendezett az infúzióba.
(…)
– Csinálunk egy EKG-t, oké? – kérdezte az ír hapsi.
Mi a szar aaaz?
A fickók telepakolták a végtagjaimat valamiféle tapaszokkal, amik egy furcsa géphez csatlakoztak. Elborzadva figyeltem a thrillerbe beillő jelenetet.
Hé! Pipacsfejű! Eszedbe se jusson megfogni a cicimet!... És megfogja… Hát én beszarok… Hé! Ez szexuális zaklatás, te seggarc! Hogy van pofád összefogdosni egy magatehetetlen nőt?
(…)
Amint magamhoz térek, az lesz az első dolgom, hogy beperelem ezt a kórházat, amiért megsértették a jogaimat és megaláztak női mivoltomban, miközben szexuálisan zaklattak és csöveket dugtak a vaginámba.”

Catherine-nek kicsit furcsa a gondolkodása. Az nem alázza meg, amikor David erőszakolja, és a lány sem alázza meg saját magát azzal, hogy Samhez megy oda egy ilyen szöveggel: „Dugj meg”, viszont az felháborítja, hogy a kórházi dolgozók a munkájukat végzik. Davidet nem akarta beperelni? Ja, nem, mert ő végül szerelmet vallott neki és hopp, már el is van felejtve minden!
Itt végleg elvesztettem a karakterbe vetett csekélyke hitemet, amit meg leművel az ébredés után, arra szavak sincsenek.

„– Szép jó reggelt, harapós kisasszony! – turbékolt egy női hang mellettem.
– Ki a franc maga? – morogtam morcosan, amint tudatomra ébredtem.
Kinyitottam a szemeimet, és fájdalmasan nyugtáztam magamban, hogy nem rémálmok kínoztak, valóban kórházban vagyok. Egy ötvenes évei végén járó, hájas ápolónő olyan lelkesen vigyorgott rám, mintha élete leghatalmasabb csodája lenne, hogy hozzám szólhat, és jó reggelt kívánhat nekem. Fél percig elemezgettem a lógó, hájas sonkákat, amik akkorára nőttek, hogy az asszonyságon majd’ szétcsattant a gusztustalan egyenruha. Fintorogva elhúztam az orromat, miközben szólásra nyitottam a számat.
– Maga is szexuálisan akar zaklatni? – fojtottam el egy öklendezést.
– Mit mondasz, szépségem? Kicsit már nagyot hallok – gurult oda mellém a hatszáz kilójával.
Basszus! Vajon hányadikon vagyunk? Ajánlom nekik, hogy bírja a terhelést a vasbeton gerenda!
– Előre szólok, asszonyom, hogy nem bukom a mackós-típusra, a csajokra pedig még úgy sem!
– Hoztam neked finom hamikát!
Lerakott elém egy tányért, amibe undorító dolgok voltak belepakolva. Olyan volt az egész, mint a híg fos egy kis körítéssel. Ebben a pillanatban visszasírtam a Szent Terézes kosztot.
– Esélytelen, hogy én megegyem ezt a moslékot!
(…)
– Szétütöm a fejed, köcsög! – fenyegettem meg a nővért. – Úgy merd a számba nyomni ezt a ganét, hogy megcsaplak!
– Catherine! – ingatta a fejét tehén asszonyság. – Eszegessünk, oké?
– Biztos, hogy nem! – álltam ellen. – Maga talán megenné? – csattantam fel. – Uh… – mértem végig a hájas alkart, ami felém meredve tartotta a kanalat. – Hülye kérdés volt. Én kérek elnézést!
(…)
– Magának van hivatástudata?
– Ha nem lenne, már megőrültem volna – mondta jelentőségteljesen.
– Akkor hozzon nekem hamburgert! De marhát! – emeltem a képébe a mutatóujjamat.
– Ez nem így működik, lelkem. Az étrendet a doktor úr szabja meg.
– Szarok arra a seggfejre! – törtem ki. – Egye meg ő ezt a csatornából kimert moslékot! Ha nem hoz nekem hamburgert, a maga lelkén fog száradni, ha éhen halok!
– Azt úgysem hagynánk.
– Cselekvőképes, felnőtt ember vagyok! Nem kényszeríthetnek rám semmiféle kezelést! – közöltem öntudatosan. – Hozzon nekem hamburgert!”

Jól hallottuk, ő egy cselekvőképes, felnőtt ember. Az eddigi, közel kétszázötven oldalon nem ezt mutatta. Hogy jön ahhoz, hogy egy nővérrel így beszéljen, aki csak jót akar neki? Leírhatatlanul felháborított ez a minősíthetetlen stílus. Érdekes, akkor nem volt ekkora a pofája, amikor Daviddel szemben kellett volna kiállnia.
Miután elzavarta a nővért, megjelent nála egy nyomozó, akit szintén el akart küldeni a picsába, ám amikor látta, hogy a férfi nem tágít, undorító hazugsággal etette.

„– Elég! – csattantam fel. – David egy ujjal sem ért hozzám, soha! A sérülést én okoztam magamnak, véletlenül! És ne beszéljen múlt időben! Még mindig a párom!
– A szülei szerint rendszeres nemi erőszakot is elkövetett önön a párja – gúnyosan ejtette ki a „párja” szót. Az arcomat fürkészte. Nyilván arra volt kíváncsi, hogy hogyan reagál a tudatalattim a szavaira. Elcseszte…
– A szüleimre ráférne, ha egymáson követnének el néha némi erőszakot, uram – vetettem oda majd lehunytam a szemeimet.
– Kisasszony, az édesapja határozottan állította, hogy az a férfi megbecstelenítette és fogságban tartotta hónapokig.
Olyan indulat lett úrrá rajtam, hogy azon sem lettem volna meglepődve, ha felrobbantom a kórtermet magam körül. Kattant az agyam, és már nem volt visszaút.
– Warwick nyomozó! Valamit el kell mondanom önnek!
– Hallgatom!
– Az apám… – egy pillanatig haboztam.
– Igen, hölgyem?
– Az apám pedofil.
Próbáltam olyan meggyőzően hazudni, amennyire csak tellett tőlem. (…) Holott, valóban sosem nyúlt hozzám egy ujjal sem.
(…)
– Nyúlkált a bugyimba. És a pólóm alá… Magának akar. Csak magának, hogy folytathassa a perverzióját. Ezért szöktem el. Félek tőle, uram. (…) Van fogalma róla, milyen érzés az, amikor éjszakánként rettegve hunyja le a szemeit? Simogatott ott. Nem tudhattam, melyik este oson be a szobámba… Puszilgatta a cicimet. Azt mondta, azért, mert szeret, és azt akarja, hogy jót érezzek – csuklott el a hangom, persze direkt. – És azt is mondta, hogy ez a mi titkunk, és nem mondjuk el senkinek. Évekbe került, mire rájöttem, hogy ez nem normális. Szeretné tudni, hogy miket csinált még velem ezek után, vagy beéri ennyivel is?”

Szerintem pedig, te vagy a nem normális, anyukám! Ez nem játék. A Catherine által kitalált vaskos hazugság valakinek a valósága. Ilyen váddal nem dobálózik az ember, akármennyire utálja az apját. Nem, ez elfogadhatatlan! Na, és a gondolatai…

Hogy lehetek ilyen bolond? Egek! Haha…
– Ha igaz, amit mond…
– Maga a nyomozó, derítse ki! Ja, és mivel nem kaptam tájékoztatást a jogaimról, gondolom, ez nem egy hivatalos kihallgatás.
Bumm! Még összekaszabolva és fájdalomcsillapítókkal telepumpálva is kemény vagyok.”

Csillag, te soha nem voltál kemény, csak egy hisztis picsa, akinek a Szent Terézben lenne a helye. Nem hiába küldtek oda a szüleid. Ez a hazugság pedig túlmutat a „bolondság” kategórián. Ez már patkányság.

„Pedofilia… Istenem, mekkora marha vagyok… Muhahaha!”

Remélem, büszke vagy magadra. Muhahaha… -.- Hol van David varázslatos kardja, hogy leszúrjam? Ezúttal végérvényesen!
Ha már az angyal barátunknál tartunk… David beállít hozzá az éjszaka közepén, és közli vele, hogy el kell mennie, magára hagyja. Catherine olyan hisztit levág emiatt, hogy azt hittem, eret vágok. Könyörög neki, siránkozik, szerelmet vall, de hála istennek Davidet nem hatja meg a cirkusz, elbúcsúzik tőle. A két kezem összetettem, hogy ez is megtörtént!
Amint kiszabadul a kórházból, a szülei hazaviszik. Megismerhetjük az apját, aki veri a családját (mellette viszont bigottan vallásos), és az anyját, aki tűri ezt. Talán az anyját bírtam egyedül az egész történetben, amikor meg megmutatja, milyen egy határozott, erős nő, örült a szívem. Kiállt a lánya mellett. (Mellesleg megjegyzem: Catherine nem érdemelte meg, hogy megvédje, mert előtte vele is kifogásolhatóan beszélt.)

„– Állítsd le magad! – emelte meg a kezét anyu, hogy fenyegetően mutasson Alfredre.
– Fogd be a pofád! – förmedt rá anyura, miközben kirángatta a nadrágjából a szíját. – Majd én tiszteletre nevelem a fattyadat, ha te már képtelen voltál rá!
– Ha hozzá mersz érni a lányomhoz, megöllek! – lépett egyet anyu, egyértelműen közém és a félelmetesen vicsorgó Alfred közé ékelve magát.
– Azt mondtam – kapta el anyu arcát – hogy befogod a pofádat! – parancsolt rá, majd akkorát lökött anyun, hogy az elterült az ágyon. – Hasra! – hajtotta kettőbe a szíjat, hogy félelmetesen megrángassa azt előttem.
– Takarodj a lányom szobájából! – ugrott talpra anyu, és teljesen behúzódott elém.
Akkora pofon csattant az arcán, hogy szerintem még a szomszédok is hallották.
(…)
Anyu nem sírt, és nem könyörgött. Mondhatni, méltósággal tűrte az újra és újra lecsapó Alfred minden ütését.
(…)
– Kifelé! – rántotta meg a kezemet sürgetően anyu. Olyan lendülettel fordult le rólam, mintha éppenséggel nem megverték, hanem megmasszírozták volna. Jelét sem mutatta megtörtségnek sem lelkileg, sem fizikailag. – Gyerünk már! – hajította oda a felszólítást, miközben az összegörnyedő Alfred mellett termett, és akkorát rúgott az ágyékába, hogy tátva maradt a szám.
– Megmondtam – csavarta ki Alfred kezéből a nadrágszíjat – hogy egy ujjal érj a lányomhoz, és megöllek, te féreg!
Istenem, tényleg megöli…
Nem is az, hogy a szíjjal, egyenesen a csat részével ütlegelte Alfredet, de olyan eleganciával és profizmussal, hogy azt hittem, a pofám leszakad.”

Igen, ő Anya!
Catherine a verést követően megszökik otthonról, és elhatározza, hogy elmegy valahogy a nagyanyjához, akiről pontosan nem is tudja, hol lakik, csupán halvány támpontjai vannak, ezért random embereket szólít le az utcán.

„Szabályosan letámadtam egy ázsiai picsát, akinek egy szavát sem értettem ugyan, de úgy tettem, „mintha”, ő pedig készséggel meg is nézte nekem a telefonján, hogy hogyan tudom elérni a következő úti célomat. A furcsán csivitelő, vékonyka kis csaj nagyot nőtt a szememben a segítőkészségével. Máris nem utáltam annyira, amiért rátelepedett a nyakunkra ahelyett, hogy otthon próbált volna boldogulni.”

Nem tudtam eldönteni, hogy itt sírjak, vagy nevessek. Kicsit se rasszista.
Pörgessük fel az eseményeket, mert soha nem érünk a végére, ahogy Catherine sem a nagyanyjához. Kínzóan lassan talál el a faluba, végigagonizálja az utat, amikor pedig nagy nehezen eléri az úti célját, találkozik egy fiúval, jobban mondva a csávó nekimegy, amíg a lány az utcán ücsörögve kesereg.
Catherine, az újonnan felvett szokásához híven, azonnal rágerjed az ismeretlenre, mert annak van pöcse. Aki egy kicsit is jól néz ki a környezetében, arra csimpaszkodik. Később a nagyitól megtudjuk, hogy a fiút Danielnek hívják. Úgy tűnik, Catherine-t kísértik a klisés pasinevekkel megáldott adoniszok.

„Az éjsötét hercegem nem engedte, hogy visszatérjek a józanság talajára. Összemosódott a Daniel nevű pasassal, hogy egy irtózatosan szexi Adoniszt szüljön világra a képzeletem. Akármennyire ódzkodtam a fiúzás gondolatától, képtelen voltam tagadni magam előtt, hogy a lábaim közé zuhanó fickó baromi szexi volt. Bezuhanhatott volna újra, mondjuk… meztelenül…
JÉZUS MÁRIÁM! ŐRÜLT VAGYOK!

VAGY CSAK KIÉHEZETT. Ja, bocs, a nagybetű indokolatlan.
Néhány napig vendégeskedik a nagyinál, amikor kimerészkedik a házból, és mit ad Isten, Danielbe botlik. Egy darabig beszélgetnek, kiderül, hogy kiskorukban ismerték egymást, együtt nőttek fel, és a csaj már akkor is hisztis picsa volt.
Catherine még aznap áthívja magukhoz Danielt, majd nem tököl sokat, megcsókolja, miután a régen eltűnt, ám most előkerült medáljuk összekapcsolódik. A kis affért követően a nagyi kiteríti a kártyáit, bevallja, hogy ő is boszorkány, meg a lány anyja is, sőt, azt is, hogy ő vette el az erejét annak idején, ezért nem tudott addig varázsolni. Talán jobb is volt, hiszen amint kezdi a csaj visszakapni a boszorkányerőt, katasztrofálisan használja. Ez nem is lenne probléma, hiszen még kezdő, de olyan nagy mellénnyel van közben, hogy a pofám leszakadt. Folyton hangoztatja, hogy boszinak lenni menő, az ősei is menők voltak, ő is az akar lenni, csak halvány fingja sincs, mekkora hatalommal jár ez. Ha eddig nem volt hatalmas a pofája így is, ezután az, összeveszik maga körül mindenkivel, mert eltitkolták előle a múltját, a sorsát, aminek már ő is a részese. Felpofozza Danielt, aki úgy nyomul a csajra, hogy közben barátnője van. Catherine emiatt kicsit felháborodik, ám aztán meggondolja magát, mondván: nem ő a megcsalt fél.
Végül is nem csodálkozom annyira ezen a hozzáálláson, hiszen az előző pasiját is szarrá csalta. Hadd ne fejtsem ki a véleményemet erről. No, mindegy. Kiderül, hogy Catherine körül majdnem mindenki boszorkány, Daniel lazán félredobja a barátnőjét, és minden happy.
A befejezéssel szintén nem voltam megelégedve, mert konkrétan le sincs zárva rendesen ez a kötet. Oké, hogy ez a borzalom több részes, de az nem jó, hogy csak úgy végeszakad, lóg a levegőben az egész.

„– Semmi olyat nem fogok tenni, amire gondolsz – pöckölte meg az orromat.
Álszent. Tuti biztos voltam benne, hogy legszívesebben maga alá gyűrt volna. Vagy ha nem, akkor nagy bajban voltam.
– Akkor se tennéd meg, ha nem lenne rajtam a törölköző?
 Akkor se tenném meg, ha szétvetett lábakkal fetrengenél az ágyamban. Akár ki is próbálhatod! – vigyorgott a képembe, és sajnos úgy tűnt, hogy komolyan meg van győződve arról, hogy ellent tudna állni nekem.
Ez de gáz! Nem gerjed rám… Uh…
– Nem vagyok az eseted, igaz? – biggyesztettem le szomorkásan az alsó ajkamat.
– Nem, tényleg nem – rázta meg a fejét. – Csak úgy poénból dobtam ki miattad a csajomat.
– Ezer oka lehetett – vontam vállat duzzogva.
– De csak egy volt – mutatott rám jelentőségteljesen.
Oké, ez fura. Davidnek és Samnek bejöttem, ezt pedig hamar ki is nyilatkoztatták. Daniel viszont… hát… nem úgy tűnik, mintha komolyabban megmozgatnám a fantáziáját…
– Tudod – kezdtem – nem vagyok szégyenlős.
– Én sem – vonta meg a vállát derűsen.
Miért is lennél? Egy Adonisz vagy…
– Nagyon nem vagyok szégyenlős.
– Az jó, mert én sem vagyok az – mosolygott rám dús ajkaival.
Na, jó! Lássuk a medvét!
Leengedtem magamról a nedves törölközőt, és hagytam, hogy megpihenjen a derekamnál. Az, hogy honnan szereztem önbizalmat ehhez a mozdulathoz, rejtély, de megtettem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fog csinálni. Ha valóban kibírja, akkor tényleg kislánynak tart, vagy csak egyszerűen nem jövök be neki.
– Hát… – kezdte, miközben végignézett rajtam, pont úgy, ahogy egy férfi megnéz egy számára izgató nőt. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem mutathatom ki neki, hogy mennyire zavarban vagyok.
– Hm? – pislogtam rá, magabiztosságot mímelve.
– Tényleg nem vagy szégyenlős. Mondjuk – járatta rajtam végig a szemeit ismételten – nincs is okod szégyenlősködni. A francba! – nyögött fel. – De jó vagy, cica… De, akkor sem! – ragadta meg a derekamat, és egy gyöngéd csókkal kényeztette az ajkaimat.
Mi van? Ennyi? Le se tepersz?
– Én nem értelek – húzódtam el tőle zavartan. – Pucér vagyok.
– Látom – vigyorodott el.
– Kövér vagyok, vagy mi?
– Kövér? – horkant fel úgy, mintha a legnagyobb butaság hagyta volna el a számat. – Inkább girhesnek mondanálak.
– Akkor ez a baj? Túl vékony vagyok? Aj, kicsi a mellem, igaz?
(…)
– Miért nem kezdesz ki velem? – húztam el tőle a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
– Nincs rá okom – simította a fülem mögé a hajamat. – Ha csak le akarnálak fektetni, már korábban megtehettem volna.
– Az igen! Ezt mégis miből gondolod?
– Hát… – mutatott végig rajtam. – Nem hiszem, hogy nagy lenne az ellenállás.
– Nem, tényleg nem – szaladt ki a számon.”

Ebből, úgy érzem, ennyi is elég volt. Catherine feltette a pontot az i-re, konkrétan felkínálkozott Danielnek, akit jóformán alig ismer. Most egyébként a fiúra fel kéne nézni, hogy nem döntötte meg a lányt, vagy mi? Az egész jelenet abszurd, meg Catherine kifakadása is, mert valaki nem volt hajlandó azonnal megdugni, mint Sam vagy David. Lehetne ennél szánalmasabb? A végén meg be is vallja: hát igen, nem ellenkezne, simán odadobná magát a fickónak. Daniel helyében, én ennél a pontnál döntöttem volna úgy, hogy hagyom a francba a lányt, mert egyértelműen akárkivel könnyen elmenne, aki egy kicsit jobban néz ki, vagy mond neki néhány szép szót.
Komoly lelkierő kellett ahhoz, hogy befejezzem a könyvet. Az a legszomorúbb az egészben, hogy a fogalmazása nagyon jó, majdnem kifogástalan. Még ha leszámítjuk magát az angyalos-boszorkányos témát, amit már rengetegen feldolgoztak előtte, számtalan különböző formában, akkor is lehetett volna élvezetes a történet. Egyes egyedül Catherine Elwood szerénytelen személye rontja el. Ennyire tenyérbemászó karakterrel még nem találkoztam. A külső alapján ítél; aki már kövér, az neki nem szimpatikus, aki ázsiai Írországban, az már ingyenélő… Fúj! Hatalmas a pofája a semmire, mindenkivel összeveszik, mindenkit megbánt, az összes tűrhető kinézetű pasira gerjed és mesterien ért a látványos szenvedéshez. Hangoztatja, hogy az egész élete hazugság, holott ez nem teljesen igaz, senki nem hazudott neki, csupán meg akarták védeni attól a világtól, amibe beleszületett.
Eddig egyetlen szót nem ejtettem a személyes gondolatairól, pedig azok irritáltak a legjobban. Komolyan eltöprengtem azon, hogy van-e ember, aki így agyal magában. Megjátszott, művi az egész, ezekkel a közbeszúrt „Juuuuj!”, „Blee…”, „Brr…” megnyilvánulásokkal. Erőltetett. Amennyire kedveltem az elején, mert komolyan tettszett a könyv, annyira gyűlöltem meg a végére az egészet. Például Danielről nem is tudunk jóformán semmit, csak annyit, hogy állítólag jól néz ki, együtt nőttek fel, valamiért kapcsolódnak egymáshoz, ezért el kell hinni, hogy meg van írva a kapcsolatuk, ami nem igazi kapcsolat, semmi szikra nincs köztük. Karakter szempontjából David és Sam élőbbek voltak, mint ez a műmájer Daniel.
A címe viszont roppantul tetszik, nagyon találó. Két fontos eseményt is szimbolizál, ugyanis amikor kidobta Samet, kapott a fiútól egy cserepes virágot (ha már neki nem jó a vágott növény), amit a földhöz csapott hálából, utána pedig az ereje első megnyilvánulása volt a rózsaszirom. Tökéletes cím választás! 
Maga a történet egy jó példa arra, hogy milyen emberek ne legyünk. Senki ne legyen olyan, mint Catherine Elwood!
Köszönöm, ha elolvastátok ezt a hosszú véleményt, a tietek is szívesen fogadom!
Puszi: Anett