2018. december 19., szerda

Karen Hamilton: A tökéletes barátnő




Sziasztok! Rég jelentkeztem már, de ez idő alatt sem tétlenkedtem. Két könyvet is elolvastam, az egyik, Stephen King Csipkerózsikák írása, amiről szintén tervezek egy bejegyzést, a másik pedig egy spontán választás: Karen Hamilton, A tökéletes barátnő. Általában nagyon-nagyon meg szoktam nézni, hogy könyvek esetében mire adok ki pénzt, mert könnyen érheti az embert csalódás, ám ennél szinte nem is gondolkoztam, amikor megrendeltem. Nem a fülszöveg fogott meg, hanem alapból az, hogy egy ilyen romantikus címmel, thriller. Háborogni, megbotránkozni akartam, és ezt meg is kaptam tőle.

Fülszöveg: „Ismerjék meg Juliette-et. Intelligens, elszánt, kitartó-és szerelmes. Juliette szerelmes Nate-be. Mindenhova követi. Légikísérő lesz a légitársaságnál, ahol a férfi dolgozik, csak hogy szemmel tarthassa. Egymásnak vannak teremtve. Az, hogy Nate fél éve szakított vele, nem érdekes. Juliette-nek ugyanis van egy terve, hogy visszaszerezze. Mert ő a tökéletes barátnő. És senki sem akadályozhatja meg, hogy megszerezze, amit akar. Az igazi szerelem fáj, de Juliette tudja, hogy megéri a fájdalmat…”

A szöveg jól tükrözi a könyvben szereplő mondatok felépítését, amik rendszerint tőmondatok. Ez egyfajta zaklatottságot kölcsönöz neki, amilyen a főszereplő is. Először csalódott voltam, azt hittem, hogy megint feleslegesen fizettem, aztán a századik oldal környékén megvilágosodtam. Nem a könyv volt rossz, csak nem hozta a megszokottat. Mostanában mindegyik írás ugyanolyannak tűnik, csak maguk a sztorik térnek el, itt azonban nem erről van szó. A fogalmazás minimalista, E/1-ben íródott, jelen idejű, az írónő csak a lényegre szorítkozik, sokszor teljesen érzelemmentesen. Így történhetett meg az, hogy a főszereplő anyjának a halálát lerendezte egy oldalban. Két oldal, ha mindent beleveszünk, a temetés utáni történéseket is.

„Csörög a telefonom. Ez annyira ritka esemény, hogy majdnem kiborítom az innivalóm. Barbara nagynéni. A neve ott világít a kijelzőn. Rövid ideig beszélünk. Végül mégsem megyek Mumbaibe kedden.
Meghalt az anyám.”

Ezt követően nem az anyjáról kezd el beszélni, hanem a tájról, ahol felnőtt. Nem vagyok a híve ennek a megoldásnak, hogy szorítkozzunk a lényegre, viszont rájöttem, hogy a főszereplő személyisége megköveteli ezt. Tökéletes választás volt az E/1, mert az írónőnek lehetősége van félrevezetni az olvasót a megbízhatatlan narrátorral. Juliette/Elizabeth (mind a két nevét használja, kénye-kedve szerint) egy húszas évei derekán járó nő, aki képtelen túllépni a múltbeli, általa erősen felnagyított sérelmein. Gyerekkorában a felügyelete alatt meghalt az öccse, aztán az iskolában sem bántak vele kesztyűs kézzel, ami talán nem is véletlen. Az anyja alkoholista volt, az apja elhagyta őket, így nem is csoda, hogy egy csendes őrült vált a lányból. Tizenöt éves korában lefeküdt egy fiúval, aki utána tudomást sem vett róla, pedig a lány gondolatban már az esküvőjüket tervezgette. Ezután eltökélte, hogy mindenki megfizet, aki valaha bántotta őt.
Az olvasás közben végig azt vártam, hogy mikor kezd el ámokfutásba, és nyír ki mindenkit maga körül, ami persze nem következett be. Több ellensége volt, barátai egy sem, bár mindenkire próbált ráakaszkodni. A lenti idézetben éppen a volt iskolatársára.

„– Basszus! Mennem kell. Most már el fogok igazodni az épületben, ha netalán tag lennék. Tartsuk a kapcsolatot!
– Igen – mosolyog, közben megfordul és elindul felfelé a lépcsőn.
– A telefonszámod? – tudakolom, amikor megállunk az irodája előtt.
– A recepción keresztül bármikor elérsz – válaszolja. – Ha szükséges.
– Facebook? – Rákeresek. – Ah, igen, itt is vagy. Bejelöltelek.
Mozdulatlanul állok tovább. Nincs más választása, mint elővenni a telefonját és visszajelölni. Kissé remeg a keze.
– Csodálatos. Igazán örültem, Stephanie. Szuper volt látni.
Kisétálok és vissza se nézek.”

Juliette mindenkit kínos és abszurd helyzetbe hozott, ami cseppet sem hatotta meg. Rendszeresen lopkodta az ismerősei cuccait, mintha mi sem lenne természetesebb, így a lakáskulcsaikat is, hogy bemehessen hozzájuk, amíg nincsenek otthon. Használta az ágyukat, a bögréjüket, beleturkált a szekrényeikbe, azzal a biztos tudattal, hogy ezt neki szabad. Rohadtul hátborzongatóan hangzik, az meg egyenesen nevetséges, hogy a lebukása után, még ő van felháborodva.

„Kinyitom a táskám és előveszem a telefonom. Beakadt a belső zseb cipzárjába, ahol a kulcsaimat, fájdalomcsillapítóim és az útlevelem tartom. Erősebben rángatom, mire valami csörögve az asztalra esik. Valami sárga. Homer Simpson sárga. A francba! Azonnal lecsapok rá, de Amy rám mered.
– Az az enyém? – tudakolja.
– Ez? – kérdezek vissza, az orra alá dugom kitárt tenyerem. – Nem hinném. Noha nekem sem ismerős.
– Az enyém. Eltűntek a tartalékkulcsaink. Hannah azt hitte, nálam vannak, én meg azt, hogy nála.
– Elviheted és megnézheted, hogy tényleg az-e, ha szeretnéd. Ha nem, akkor hozd vissza, mert szerintem az enyém, csak megfeledkeztem arról, hogy mit nyit.
– Az enyém.
– Oké. Ha te mondod.
– Mit keresett a táskádban?
A szemébe nézek.
– Fogalmam sincs.
– Te voltál az – suttogja. – Te jártál a lakásunkban. Amikor nem voltam otthon.
– Jaj, ne legyél nevetséges! – szólok rá. – Ez csak egy kulcscsomó.
– Igen, te kifejezetten gyűjtöd a kulcsokat, nem igaz? Szeretsz bemászkálni másokhoz az engedélyük és tudtuk nélkül.
– Nem tetszik ez a hangsúly.
– Értesíthetném a rendőrséget.
(…) Nem tudom, Amy mit képzel, ki ő.”

Amy eddig a percig volt a barátnője, ezután már az ellenségének tekinti őt is. Juliette előtt nem létezik magánszféra, természetesen sajátítja ki magának az ismerősei értéktárgyait. Rajta kívül mindenkit sajnáltam a környezetében. Rögeszméjévé vált a volt szerelme visszaszerzése, amitől semmi nem tántoríthatta el, még az a tény sem, hogy Nathan Goldsmith nem szereti. Ezt a férfi többször is kijelentette előtte, Juliette azonban váltig állította, hogy ha keményebben próbálkozik, egyszer Nate belátja, hogy igenis összetartoznak, mert nem tehet mást. Őket egymásnak rendelte a sors. A nő közben az egyik legádázabb ellenségével is foglalkozik, Bellával, aki az iskolában állandóan kigúnyolta, és nem fogadta a barátságát. Juliette a nála sikeresebb emberek életét akarná élni, idilli, irigylésre méltó párkapcsolatot Nate-tel, és próbál Bella másává változni.
A könyv nem szokványos regény. Ijesztő és megdöbbentő, hogy Juliette miként reagál, vagy éppen nem reagál bizonyos dolgokra. Amiken más, normális lelkületű karakter megsértődne, elszomorodna, azokat a nő semmibe veszi. Nem különösebben érdekli, hogy Nate a háta mögött levakarhatatlannak titulálja, és távoltartási végzést akar kérni ellene. Akárhány épeszű ember próbál a nővel beszélni, hasztalan, csak a saját elképzeléseit hajtogatja makacsan. Akárhol felbukkan, nem kívánatos személy, ami szintén hidegen hagyja, mintha fel se tűnne neki. Ilyen főszereplővel még nem találkoztam, a vége azonban megdöbbentett, mert nem kapott rendes lezárást. Elvágták a fejezet közepén, aztán ennyi. Juliette még az utolsó oldalon se látja át logikusan a helyzetét, ragaszkodik a téveszméihez, az addigi tetteinek pedig nincs következménye. Az olvasóban szorongást hagy maga után, a történet folytatásért kiált.
Annak ajánlom, aki türelmes, bírja a tőmondatokat, nem húzza fel magát rajtuk, és szeret hüledezni, megbotránkozni, mint én :D Ja, és szereti a nem mindennapi írásokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése