2018. szeptember 25., kedd

Demi Kirschner-Szörnyek és ketrecek vélemény



Sziasztok! Nem gondoltam volna, hogy valaha meg fogom írni ezt a bejegyzést, de mégis kikívánkoznak belőlem a szavak. A bejegyzés spoilermentes lesz!
A Szörnyek és ketrecek, egy folytatás, az Öld meg Jana Robinst! második kötete. Nos, amikor a barátnőm, Rikki, kölcsön adta, egyből azt állapítottam meg, hogy jóval vékonyabb, mint az előző rész, ami némi megnyugvással töltött el, ennek ellenére még bő fél évig képtelen voltam nekikezdeni az olvasásnak. A viszolygásom oka az első kötet volt, amit megvettem és nagyot csalódtam. Arról direkt nem írtam véleményt, és valószínűleg a másodikról sem készült volna, ha ugyanannyira felbosszant. Az Öld meg Jana Robinst!, első száz oldalát roppantul élveztem. Úgy éreztem, hogy végre találtam egy szórakoztató könyvet, azonban ahogy haladtam, a lelkesedésem dühbe csapott át. Mintha behúztak volna a csőbe, Demi megvett az elejével, a többi néhány száz oldallal viszont rohadt gyorsan el is veszített. A gondot csupán egy dolog okozta: a szerelmi szál. Amint a főszereplőnk, Jana, érthetetlen módon egyből belehabarodott Oliver Deatonba, a történet megállíthatatlanul robogott a szakadékba. Úgy tettem le a könyvet, hogy ezt soha többet nem fogom még egyszer kinyitni. Hasonlót érezhettem a Kincskereső kisködmönnél is, amit azóta se találok, olyan jól eldugtam a többi nyomdatermék mögé. Valahogy nem is bánom. Az Öld meg Jana Robinst! csakis az ára védte meg attól, hogy szörnyű tűzhalált haljon. Szóval nem kis kétellyel kezdtem neki a folytatásának, amit a napokban be is fejeztem.
Azt kell mondanom, hogy a Szörnyek és ketrecek sokkal jobban sikerült, mint a kistestvére. Felüdülésként éltem meg, hogy most nem csak Jana szemszögéből olvashattam, hanem más, érdekesebb karakterekéből is. (Sajnos úgy alakult, hogy pont a főszereplő a legérdektelenebb az egész könyvben :D) Bár kicsit soknak éreztem a nézőpontkaraktereket, kettőt abszolút ki is húztam volna belőle, annyira nem adott hozzá a történethez, épp ellenkezőleg, sokszor kizökkentett a kotnyeles nyomozó, meg a befolyásos bűnöző. Idegeneknek éreztem őket a könyvben. Griffin szemszögének kifejezetten örültem, ahogy Mr. Lorenének is, ezek mellett a tuti választás maga Oliver volt, akit annyira megkedveltem, hogy számomra ő lett az igazi főszereplő. Rikkivel pont arról beszéltünk, hogy fel sem tűnne, ha Jana hirtelen felszívódna, annyira jelentéktelen szerencsétlen. Elvileg ő is egy kulcsfigura, amit abszolút nem érzek. Jana egy semleges szereplő, felszínes érzésekkel, mint Bella Swan az Alkonyatban. Csúnya dolog, de hozzá tudnám hasonlítani. Egy báb, amit a benne élő démon irányít néha. Talán Demi úgy gondolhatta, hogy Janát majd az Onika különlegessé teszi egymagában is? Fogalmam sincs, de az tuti, hogy egy ilyen típusú szereplőnek esélye sincs hatalmasabb erőkkel szemben, ha meg mégis "összeszedi magát" a csaj, ezek után hiteltelennek érezném. Két köteten keresztül nem mutatott semmit, majd váratlanul megzabolázza a fékezhetetlen lelket? A "karakterfejlődés" oltárán meg kell erőszakolni a szereplőket? Mert ez csakis arról szólna, semmi másról.
Ezzel szemben Oliver Deaton más tészta. Ő egy igazi túlélő, harcos, aki nem roppan össze a titkok súlya alatt, inkább utána akar járni mindennek. Makacsul tartja magát, még akkor is, amikor a hullámok összecsapnak a feje fölött. Kellően cinikus, humoros, teljesen emberi, ami jó vicc, mert egyáltalán nem ember :D Oliver él a lapokon, nem úgy, mint Jana, aki egy két dimenziós kartonfigura. Többet foglalkozik Oliverrel, mint az Onikával, ami szerintem égetőbb probléma.
A könyv élvezhetőségét, az elsőben utált szerelmi szál minimalizálása adta számomra. Végre a történeten volt a hangsúly, és nem a két üzekedő tinin. Sokkal érdekesebb maga a cselekmény, mint a romantika.
Igaz, a történések átadásával is akadt némi problémám. Sokszor kuszának, összefüggéstelennek éreztem, zavartan kapkodtam a fejemet. Az egyik pillanatban még elvannak a világukban, mászkálnak, gondolkodnak, a másikban viszont beront a képbe egy szereplő, és hirtelenül felbolydul minden. Ilyenkor a karakterek is úgy reagálnak, mintha csak a történésre vártak volna. Nincs átvezetés, azonnal a közepébe, gyakran követhetetlenül.
Minden ellenére szívesebben olvastam, mint az első részét, főleg az előtérbe tolt Oliver, és a csekély szerelem miatt. A vége kimondottan tetszett, preferálom a függővégeket, csak nehogy elfelejtsem, hol tartottam, mire kijön a harmadik rész.
A könyv nem kifejezetten jó, de nem is rossz, inkább középszerű. Nem nyűgöz le, nem ragad magával, de megteszi, ha sokáig kell az orvosnál várakozni, vagy ha már minden könyvet kiolvastunk otthon.

2 megjegyzés: