2018. június 3., vasárnap

M.G. Brown: Kavargó rózsaszirmok


Kavargó rózsaszirmok


Sziasztok! :) Ismét véleménnyel érkeztem, egy olyan könyvről, amit már majdnem fél éve megkaptam. Még januárban kezdtem bele az olvasásába, és vagy nem tudtam rávenni magam, hogy folytassam, vagy szokás szerint csúnya időhiányban szenvedtem.
Akkor olvastam egy bejegyzést az írónő blogján a recenziós példányokról. Bevallom, nekem eddig gőzöm se volt róla, hogy lehetséges ingyen könyvet kérni, egy kis véleményért cserébe, teljesen új volt a számomra. M. G. Brown, avagy Barna Hajnalka arról panaszkodott, hogy hiába küld recenziós példányt az olvasóknak, azok arra sem veszik a fáradtságot, hogy reagáljanak rá. Gyorsan kaptam a lehetőségen, írtam neki, így még aznap átküldte nekem PDF-ben a Kavargó rózsaszirmokat.
A bejegyzésem SPOILERT tartalmaz, mert máskülönben nem is tudnék róla írni.

Fülszöveg:
Mi történik velem? Feladom a legbecsesebb kincsemet azért, hogy egy rejtélyes idegen pofátlan módon belerángasson az angyalok és boszorkányok titokzatos világába. Abba a világba, amitől szülőanyám – mesterien szőtt hazugságokkal – egész életemben próbált távol tartani. Nem elég, hogy hibát hibára halmozok, felrúgva ezzel az egész korábbi életemet, még menekülnöm is kell, nem beszélve a felderítésre váró családi titkokról, melyek az életemet vagy a halálomat jelenthetik. Engem persze a szerelem sokkal jobban érdekel. De vajon ki lesz az igazi? Az, aki megszerezte a testem vagy az, aki fogva tartja a lelkem? A nevem Catherine Elwood, habár már ebben sem lehetek teljesen biztos.

Nem győzött meg, ez alapján biztosan nem olvastam volna el. Így, hogy már végeztem az egésszel, nekem sántít a fülszöveg. Nézzük meg jobban. Az angyalok és boszorkányok elcsépeltek, ahogy a vámpírok, vérfarkasok, démonok, alakváltók is. A „mesterien szőtt hazugság” kamu, hiszen a lánynak senki nem hazudott, hiába állítja folyton az ellenkezőjét. Ám mégis mi a legfontosabb? Ami még az életnél és a halálnál is lényegesebb? Mi más lenne, ha nem a szerelem. A könyv kilencven százalékát ez teszi ki, hiába érdekesebb a másik téma.
Amikor nekiálltam az olvasásnak, faltam a sorokat, valóban lekötött, érdekes volt, bírtam Catherine-t, ezért is gyűlöltem meg a végére. Ő a második olyan főszereplő, Katniss Everdeen könyves változata után, akinek a halálát kívántam.
Catherine egy nagyon okos, intelligens lány volt, aki a Szent Teréz Leánynevelő Intézetben sínylődött. Nem voltak barátai, a könyveinek élt, a tanulásnak és semmi másról nem volt hajlandó hallani, egészen addig, amíg a balsors össze nem hozta egy fiúval, Daviddel. David titokzatos, megnyerő kisugárzása felkeltette a lány érdeklődését, izgalmasnak találta, ráadásul úgy tűnt, hogy a fiúnak komoly szándékai vannak. Többször is elhívta randira, amire Catherine sorozatosan nemet mondott, de egyszer véletlenül mégis összejött a találkozó. Itt elhangzik egy olyan gondolatsor a lány szájából, amit muszáj leírnom, mert imádtam!

„– Irtózom a gyilkosságoktól meg a haláltól, a vágott virág pedig halott. Sokkal jobban szeretem, ha ott hagyják őket, ahová valók: a természetben. Igazán csak ott gyönyörűek. Meg amúgy is, ha valakinek virágot adsz, akkor azt azért teszed, mert pozitív érzelmeket táplálsz iránta. Ergo, szereted, legalábbis kedveled őt. A szeretet pedig a legélőbb dolog a világon. Maga az életerő, az élet értelme. Fejlődik, nő, áthat mindent és mindenkit. Miért prezentálná ezt az érzést valaki egy halott dologgal? Miért vennéd el valaminek az életét egy olyan érzelem kifejezésére, ami maga az élet? Én ebben sosem találtam logikát.”

Igen, szóval ő Catherine. Mérföldekkel túlszárnyalja gondolkodásban, beszédstílusban a korát, emellett határozott, mégis szerény, meghúzódó. Azt mondja meg nekem valaki, hogyan válik egy ilyen főszereplőből, akkora kurva, mint a Mount Everest?! Komolyan felidegesített. Ahogyan telt az idő, egy idióta, neveletlen, alpári, hisztis picsa lett, aki rohadtul nem hasonlít önmagára.
Davidet is utáltam, és ez a végére se változott. Ő hülyítette meg Catherine-t ennyire. A lány végre veszi a bátorságot, kiszökik Davidhez, ám elszámolja magát, késve ér vissza az intézetbe. Ennek meg is issza a levét, egy bizonyos Anna nővér nyilvánosan megszégyeníti, majd megvereti a többi tanulóval. Ez a rész mélységesen felháborított, még a talpam is ökölbe szorult az olvasása közben, minden pofont éreztem, amit a lány kapott, de nem tanult belőle, másnap ismét kilógott, hogy átmehessen Davidhez. Itt következett a másik letaglózó dolog. Lefeküdnek egymással, jobban mondva a fiú szabályosan megerőszakolja a csajt. Le van szarva, hogy jóképű, le van szarva, hogy az elején meggyőzően adta elő magát, ezt akkor sem teheti egyik lény a másikkal. (Direkt nem embert írtam.) Az is lényegtelen, hogy Catherine szűz-e még, vagy sem. (A lány azt állítja, hogy az, David meg azt, hogy nem.) Mérhetetlenül felháborított, és ezek után értetlenül álltam a további események előtt.
Catherine kifordul önmagából, kiszökik az intézetből az éjszaka közepén, hogy bulizni menjen Daviddel, ám előtte még összefekszik egy pultos fiúval, Sammel, akit csupán néhány órája ismer. Az intim együttlétre egy kocsma pultján kerül sor. Ehhez nem fűznék semmit, ha nem baj. Sam merőben más volt, mint David, és én neki szurkoltam, sőt, még mindig úgy gondolom, hogy neki kellett volna Catherine mellett kikötnie, hiába gyanakszom az eltitkolt vadász életére.
A Sammel történt szex után felbukkan David, a főszereplőnk szenved egy sort: csak nehogy rájöjjön a fiú a megcsalásra. Sajnos nem jön rá, ezért elmennek bulizni, ahol Catherine leissza magát a sárga földig, hány és bepisil. Nagyon jól szórakoztam rajta, az írónő tökéletesen át tudta adni a jelenetet, kellőképpen vicces, egyben ciki rész volt.
 A Szent Teréz egy gusztustalan hely, ezért nem is csodálkoztam, amikor Catherine másnap elmenekül onnan, és hát hova máshova menne, mint Davidhez, aki megrontotta, erőszakoskodott vele, rongyként kezelte (valószínűleg ezután is úgy fogja), megalázta. Egyszóval, tökéletes élettárs-jelölt. Én, a magam részéről inkább az intézetet választottam volna, egy ilyen alak helyett.
Amíg Davidnél lakik, rendszeresen jár vissza Samhez szexelni, közben David is folyton „kezelésbe veszi”, akár egy tárgyat. Itt kezdett elmenni a kedvem az egésztől. Sírhatnékom volt, olyan gyászosnak találtam a helyzetet, a főszereplő hozzáállásával együtt. Naponta egy-két fejezetnél többet nem is bírtam olvasni. Képtelen voltam szabadulni attól a meglátástól, hogy Catherine magának csinálta a bajt, halmozta a szart maga körül, aztán meg szenvedett a kritikán aluli sorsa miatt. A tetőpont az volt, amikor kidobta Samet, mint macskát szarni, de természetesen előtte még dugtak egyet búcsúzásképpen. Davidet választotta, mert a fiú, nem meggyőző módon, szerelmet vallott neki, ráadásul nála lakott, szóval a lánynak más lehetősége nem is lett volna.
Ezek után felgyorsultak az események, kiderült, hogy Catherine boszorkány, a fiú pedig angyal. Igen, a szünet nélkül erőszakoló pasas egy angyal, aki tulajdonképpen az emberekért van. Hiteles. Csak a miheztartás végett:

„David úgy hajolt oda hozzám, hogy szabályosan belepasszírozott az ágyba.
– Megbaszlak – suttogta bele a fülembe kéjesen.
Olyan hangosan sírtam fel, hogy szerintem az egész háztömb hallotta. Ez az egyetlen, átkozott szó, nem beszélve a tálalási módról, elég volt hozzá, hogy a világ legmegalázottabb nőjének érezzem magam. Egy olyan nőnek, akit még annyiba se néznek, hogy leköpjék.
– Kussolsz! – kurjantott, miközben felemelkedett rólam, majd visszarántott az eredeti testhelyzetembe. – Le az ágyra! – tenyerelt bele a hátamba, hogy a mellkasomat belepasszírozza a matracba.”

Ez csupán egyetlen kiragadott részlet volt, a sok hasonló jelenet közül, ahol megmutatkozik David angyali oldala. Imádni való, én is hozzá költöznék legszívesebben.
Szóval ott tartottunk, hogy kiderülnek a titkok Catherine körül, sőt, hirtelen még a vadászok is üldözni kezdik. Nem részletezem a kalandot, a lány a végén a kórházban köt ki. Kiszáll a testéből, és kívülről nézi végig, ahogy az orvosok vizsgálgatják. Ennél a résznél a hajamat téptem, szörnyen felháborított Catherine.

„– Ha elfogad egy bókot, kisasszony, maga nagyon szép – trillázta az egyik ápolószerű akárkicsoda.
Magát meg képen tudnám hányni…
Tipikus ír pasas volt, temérdek szeplővel és nagy, bamba, kék szemekkel. Eléggé vérszegénynek tűnt, ami azért mégiscsak megbotránkoztató, ha az ember kórházban dolgozik. Senki nem figyelt fel a vashiányára? Határozottan kontárok kezei közé kerültem.
– Na, lássuk, miből élünk! – lépett hozzám közelebb a másik.
Ez meg valami bevándorló izé lehetett, mert jól beszélt ugyan, de enyhén érződött az akcentusán, hogy nem az anyatejjel szívta magába a nyelvet.
(…)
A fickók nem igazán teketóriáztak. Egy az egyben kibontották rajtam azt az undorító köpenyt, hogy totál pucéran díszelegjek előttük, magatehetetlenül.
– Ideje lenne felkelni, nem gondolja, Catherine kisasszony? – beszélt hozzám az ír.
De, basszus, gondolom! Felkelek, aztán lerúgom a fejedet szexuális zaklatásért, te undorító féreg!
– Nem sokára elmúlik az altató hatása, úgyhogy rendesek leszünk, és megajándékozunk egy nagy adag fájdalomcsillapítóval. Mit szól? – pofázott hozzám a betolakodó.
Adjál anyádnak! Engem meg hagyjál lógva! Fúj, tuti kiverik rám a budiban… Blee…
Az ország-foglaló pasas valami folyadékot fecskendezett az infúzióba.
(…)
– Csinálunk egy EKG-t, oké? – kérdezte az ír hapsi.
Mi a szar aaaz?
A fickók telepakolták a végtagjaimat valamiféle tapaszokkal, amik egy furcsa géphez csatlakoztak. Elborzadva figyeltem a thrillerbe beillő jelenetet.
Hé! Pipacsfejű! Eszedbe se jusson megfogni a cicimet!... És megfogja… Hát én beszarok… Hé! Ez szexuális zaklatás, te seggarc! Hogy van pofád összefogdosni egy magatehetetlen nőt?
(…)
Amint magamhoz térek, az lesz az első dolgom, hogy beperelem ezt a kórházat, amiért megsértették a jogaimat és megaláztak női mivoltomban, miközben szexuálisan zaklattak és csöveket dugtak a vaginámba.”

Catherine-nek kicsit furcsa a gondolkodása. Az nem alázza meg, amikor David erőszakolja, és a lány sem alázza meg saját magát azzal, hogy Samhez megy oda egy ilyen szöveggel: „Dugj meg”, viszont az felháborítja, hogy a kórházi dolgozók a munkájukat végzik. Davidet nem akarta beperelni? Ja, nem, mert ő végül szerelmet vallott neki és hopp, már el is van felejtve minden!
Itt végleg elvesztettem a karakterbe vetett csekélyke hitemet, amit meg leművel az ébredés után, arra szavak sincsenek.

„– Szép jó reggelt, harapós kisasszony! – turbékolt egy női hang mellettem.
– Ki a franc maga? – morogtam morcosan, amint tudatomra ébredtem.
Kinyitottam a szemeimet, és fájdalmasan nyugtáztam magamban, hogy nem rémálmok kínoztak, valóban kórházban vagyok. Egy ötvenes évei végén járó, hájas ápolónő olyan lelkesen vigyorgott rám, mintha élete leghatalmasabb csodája lenne, hogy hozzám szólhat, és jó reggelt kívánhat nekem. Fél percig elemezgettem a lógó, hájas sonkákat, amik akkorára nőttek, hogy az asszonyságon majd’ szétcsattant a gusztustalan egyenruha. Fintorogva elhúztam az orromat, miközben szólásra nyitottam a számat.
– Maga is szexuálisan akar zaklatni? – fojtottam el egy öklendezést.
– Mit mondasz, szépségem? Kicsit már nagyot hallok – gurult oda mellém a hatszáz kilójával.
Basszus! Vajon hányadikon vagyunk? Ajánlom nekik, hogy bírja a terhelést a vasbeton gerenda!
– Előre szólok, asszonyom, hogy nem bukom a mackós-típusra, a csajokra pedig még úgy sem!
– Hoztam neked finom hamikát!
Lerakott elém egy tányért, amibe undorító dolgok voltak belepakolva. Olyan volt az egész, mint a híg fos egy kis körítéssel. Ebben a pillanatban visszasírtam a Szent Terézes kosztot.
– Esélytelen, hogy én megegyem ezt a moslékot!
(…)
– Szétütöm a fejed, köcsög! – fenyegettem meg a nővért. – Úgy merd a számba nyomni ezt a ganét, hogy megcsaplak!
– Catherine! – ingatta a fejét tehén asszonyság. – Eszegessünk, oké?
– Biztos, hogy nem! – álltam ellen. – Maga talán megenné? – csattantam fel. – Uh… – mértem végig a hájas alkart, ami felém meredve tartotta a kanalat. – Hülye kérdés volt. Én kérek elnézést!
(…)
– Magának van hivatástudata?
– Ha nem lenne, már megőrültem volna – mondta jelentőségteljesen.
– Akkor hozzon nekem hamburgert! De marhát! – emeltem a képébe a mutatóujjamat.
– Ez nem így működik, lelkem. Az étrendet a doktor úr szabja meg.
– Szarok arra a seggfejre! – törtem ki. – Egye meg ő ezt a csatornából kimert moslékot! Ha nem hoz nekem hamburgert, a maga lelkén fog száradni, ha éhen halok!
– Azt úgysem hagynánk.
– Cselekvőképes, felnőtt ember vagyok! Nem kényszeríthetnek rám semmiféle kezelést! – közöltem öntudatosan. – Hozzon nekem hamburgert!”

Jól hallottuk, ő egy cselekvőképes, felnőtt ember. Az eddigi, közel kétszázötven oldalon nem ezt mutatta. Hogy jön ahhoz, hogy egy nővérrel így beszéljen, aki csak jót akar neki? Leírhatatlanul felháborított ez a minősíthetetlen stílus. Érdekes, akkor nem volt ekkora a pofája, amikor Daviddel szemben kellett volna kiállnia.
Miután elzavarta a nővért, megjelent nála egy nyomozó, akit szintén el akart küldeni a picsába, ám amikor látta, hogy a férfi nem tágít, undorító hazugsággal etette.

„– Elég! – csattantam fel. – David egy ujjal sem ért hozzám, soha! A sérülést én okoztam magamnak, véletlenül! És ne beszéljen múlt időben! Még mindig a párom!
– A szülei szerint rendszeres nemi erőszakot is elkövetett önön a párja – gúnyosan ejtette ki a „párja” szót. Az arcomat fürkészte. Nyilván arra volt kíváncsi, hogy hogyan reagál a tudatalattim a szavaira. Elcseszte…
– A szüleimre ráférne, ha egymáson követnének el néha némi erőszakot, uram – vetettem oda majd lehunytam a szemeimet.
– Kisasszony, az édesapja határozottan állította, hogy az a férfi megbecstelenítette és fogságban tartotta hónapokig.
Olyan indulat lett úrrá rajtam, hogy azon sem lettem volna meglepődve, ha felrobbantom a kórtermet magam körül. Kattant az agyam, és már nem volt visszaút.
– Warwick nyomozó! Valamit el kell mondanom önnek!
– Hallgatom!
– Az apám… – egy pillanatig haboztam.
– Igen, hölgyem?
– Az apám pedofil.
Próbáltam olyan meggyőzően hazudni, amennyire csak tellett tőlem. (…) Holott, valóban sosem nyúlt hozzám egy ujjal sem.
(…)
– Nyúlkált a bugyimba. És a pólóm alá… Magának akar. Csak magának, hogy folytathassa a perverzióját. Ezért szöktem el. Félek tőle, uram. (…) Van fogalma róla, milyen érzés az, amikor éjszakánként rettegve hunyja le a szemeit? Simogatott ott. Nem tudhattam, melyik este oson be a szobámba… Puszilgatta a cicimet. Azt mondta, azért, mert szeret, és azt akarja, hogy jót érezzek – csuklott el a hangom, persze direkt. – És azt is mondta, hogy ez a mi titkunk, és nem mondjuk el senkinek. Évekbe került, mire rájöttem, hogy ez nem normális. Szeretné tudni, hogy miket csinált még velem ezek után, vagy beéri ennyivel is?”

Szerintem pedig, te vagy a nem normális, anyukám! Ez nem játék. A Catherine által kitalált vaskos hazugság valakinek a valósága. Ilyen váddal nem dobálózik az ember, akármennyire utálja az apját. Nem, ez elfogadhatatlan! Na, és a gondolatai…

Hogy lehetek ilyen bolond? Egek! Haha…
– Ha igaz, amit mond…
– Maga a nyomozó, derítse ki! Ja, és mivel nem kaptam tájékoztatást a jogaimról, gondolom, ez nem egy hivatalos kihallgatás.
Bumm! Még összekaszabolva és fájdalomcsillapítókkal telepumpálva is kemény vagyok.”

Csillag, te soha nem voltál kemény, csak egy hisztis picsa, akinek a Szent Terézben lenne a helye. Nem hiába küldtek oda a szüleid. Ez a hazugság pedig túlmutat a „bolondság” kategórián. Ez már patkányság.

„Pedofilia… Istenem, mekkora marha vagyok… Muhahaha!”

Remélem, büszke vagy magadra. Muhahaha… -.- Hol van David varázslatos kardja, hogy leszúrjam? Ezúttal végérvényesen!
Ha már az angyal barátunknál tartunk… David beállít hozzá az éjszaka közepén, és közli vele, hogy el kell mennie, magára hagyja. Catherine olyan hisztit levág emiatt, hogy azt hittem, eret vágok. Könyörög neki, siránkozik, szerelmet vall, de hála istennek Davidet nem hatja meg a cirkusz, elbúcsúzik tőle. A két kezem összetettem, hogy ez is megtörtént!
Amint kiszabadul a kórházból, a szülei hazaviszik. Megismerhetjük az apját, aki veri a családját (mellette viszont bigottan vallásos), és az anyját, aki tűri ezt. Talán az anyját bírtam egyedül az egész történetben, amikor meg megmutatja, milyen egy határozott, erős nő, örült a szívem. Kiállt a lánya mellett. (Mellesleg megjegyzem: Catherine nem érdemelte meg, hogy megvédje, mert előtte vele is kifogásolhatóan beszélt.)

„– Állítsd le magad! – emelte meg a kezét anyu, hogy fenyegetően mutasson Alfredre.
– Fogd be a pofád! – förmedt rá anyura, miközben kirángatta a nadrágjából a szíját. – Majd én tiszteletre nevelem a fattyadat, ha te már képtelen voltál rá!
– Ha hozzá mersz érni a lányomhoz, megöllek! – lépett egyet anyu, egyértelműen közém és a félelmetesen vicsorgó Alfred közé ékelve magát.
– Azt mondtam – kapta el anyu arcát – hogy befogod a pofádat! – parancsolt rá, majd akkorát lökött anyun, hogy az elterült az ágyon. – Hasra! – hajtotta kettőbe a szíjat, hogy félelmetesen megrángassa azt előttem.
– Takarodj a lányom szobájából! – ugrott talpra anyu, és teljesen behúzódott elém.
Akkora pofon csattant az arcán, hogy szerintem még a szomszédok is hallották.
(…)
Anyu nem sírt, és nem könyörgött. Mondhatni, méltósággal tűrte az újra és újra lecsapó Alfred minden ütését.
(…)
– Kifelé! – rántotta meg a kezemet sürgetően anyu. Olyan lendülettel fordult le rólam, mintha éppenséggel nem megverték, hanem megmasszírozták volna. Jelét sem mutatta megtörtségnek sem lelkileg, sem fizikailag. – Gyerünk már! – hajította oda a felszólítást, miközben az összegörnyedő Alfred mellett termett, és akkorát rúgott az ágyékába, hogy tátva maradt a szám.
– Megmondtam – csavarta ki Alfred kezéből a nadrágszíjat – hogy egy ujjal érj a lányomhoz, és megöllek, te féreg!
Istenem, tényleg megöli…
Nem is az, hogy a szíjjal, egyenesen a csat részével ütlegelte Alfredet, de olyan eleganciával és profizmussal, hogy azt hittem, a pofám leszakad.”

Igen, ő Anya!
Catherine a verést követően megszökik otthonról, és elhatározza, hogy elmegy valahogy a nagyanyjához, akiről pontosan nem is tudja, hol lakik, csupán halvány támpontjai vannak, ezért random embereket szólít le az utcán.

„Szabályosan letámadtam egy ázsiai picsát, akinek egy szavát sem értettem ugyan, de úgy tettem, „mintha”, ő pedig készséggel meg is nézte nekem a telefonján, hogy hogyan tudom elérni a következő úti célomat. A furcsán csivitelő, vékonyka kis csaj nagyot nőtt a szememben a segítőkészségével. Máris nem utáltam annyira, amiért rátelepedett a nyakunkra ahelyett, hogy otthon próbált volna boldogulni.”

Nem tudtam eldönteni, hogy itt sírjak, vagy nevessek. Kicsit se rasszista.
Pörgessük fel az eseményeket, mert soha nem érünk a végére, ahogy Catherine sem a nagyanyjához. Kínzóan lassan talál el a faluba, végigagonizálja az utat, amikor pedig nagy nehezen eléri az úti célját, találkozik egy fiúval, jobban mondva a csávó nekimegy, amíg a lány az utcán ücsörögve kesereg.
Catherine, az újonnan felvett szokásához híven, azonnal rágerjed az ismeretlenre, mert annak van pöcse. Aki egy kicsit is jól néz ki a környezetében, arra csimpaszkodik. Később a nagyitól megtudjuk, hogy a fiút Danielnek hívják. Úgy tűnik, Catherine-t kísértik a klisés pasinevekkel megáldott adoniszok.

„Az éjsötét hercegem nem engedte, hogy visszatérjek a józanság talajára. Összemosódott a Daniel nevű pasassal, hogy egy irtózatosan szexi Adoniszt szüljön világra a képzeletem. Akármennyire ódzkodtam a fiúzás gondolatától, képtelen voltam tagadni magam előtt, hogy a lábaim közé zuhanó fickó baromi szexi volt. Bezuhanhatott volna újra, mondjuk… meztelenül…
JÉZUS MÁRIÁM! ŐRÜLT VAGYOK!

VAGY CSAK KIÉHEZETT. Ja, bocs, a nagybetű indokolatlan.
Néhány napig vendégeskedik a nagyinál, amikor kimerészkedik a házból, és mit ad Isten, Danielbe botlik. Egy darabig beszélgetnek, kiderül, hogy kiskorukban ismerték egymást, együtt nőttek fel, és a csaj már akkor is hisztis picsa volt.
Catherine még aznap áthívja magukhoz Danielt, majd nem tököl sokat, megcsókolja, miután a régen eltűnt, ám most előkerült medáljuk összekapcsolódik. A kis affért követően a nagyi kiteríti a kártyáit, bevallja, hogy ő is boszorkány, meg a lány anyja is, sőt, azt is, hogy ő vette el az erejét annak idején, ezért nem tudott addig varázsolni. Talán jobb is volt, hiszen amint kezdi a csaj visszakapni a boszorkányerőt, katasztrofálisan használja. Ez nem is lenne probléma, hiszen még kezdő, de olyan nagy mellénnyel van közben, hogy a pofám leszakadt. Folyton hangoztatja, hogy boszinak lenni menő, az ősei is menők voltak, ő is az akar lenni, csak halvány fingja sincs, mekkora hatalommal jár ez. Ha eddig nem volt hatalmas a pofája így is, ezután az, összeveszik maga körül mindenkivel, mert eltitkolták előle a múltját, a sorsát, aminek már ő is a részese. Felpofozza Danielt, aki úgy nyomul a csajra, hogy közben barátnője van. Catherine emiatt kicsit felháborodik, ám aztán meggondolja magát, mondván: nem ő a megcsalt fél.
Végül is nem csodálkozom annyira ezen a hozzáálláson, hiszen az előző pasiját is szarrá csalta. Hadd ne fejtsem ki a véleményemet erről. No, mindegy. Kiderül, hogy Catherine körül majdnem mindenki boszorkány, Daniel lazán félredobja a barátnőjét, és minden happy.
A befejezéssel szintén nem voltam megelégedve, mert konkrétan le sincs zárva rendesen ez a kötet. Oké, hogy ez a borzalom több részes, de az nem jó, hogy csak úgy végeszakad, lóg a levegőben az egész.

„– Semmi olyat nem fogok tenni, amire gondolsz – pöckölte meg az orromat.
Álszent. Tuti biztos voltam benne, hogy legszívesebben maga alá gyűrt volna. Vagy ha nem, akkor nagy bajban voltam.
– Akkor se tennéd meg, ha nem lenne rajtam a törölköző?
 Akkor se tenném meg, ha szétvetett lábakkal fetrengenél az ágyamban. Akár ki is próbálhatod! – vigyorgott a képembe, és sajnos úgy tűnt, hogy komolyan meg van győződve arról, hogy ellent tudna állni nekem.
Ez de gáz! Nem gerjed rám… Uh…
– Nem vagyok az eseted, igaz? – biggyesztettem le szomorkásan az alsó ajkamat.
– Nem, tényleg nem – rázta meg a fejét. – Csak úgy poénból dobtam ki miattad a csajomat.
– Ezer oka lehetett – vontam vállat duzzogva.
– De csak egy volt – mutatott rám jelentőségteljesen.
Oké, ez fura. Davidnek és Samnek bejöttem, ezt pedig hamar ki is nyilatkoztatták. Daniel viszont… hát… nem úgy tűnik, mintha komolyabban megmozgatnám a fantáziáját…
– Tudod – kezdtem – nem vagyok szégyenlős.
– Én sem – vonta meg a vállát derűsen.
Miért is lennél? Egy Adonisz vagy…
– Nagyon nem vagyok szégyenlős.
– Az jó, mert én sem vagyok az – mosolygott rám dús ajkaival.
Na, jó! Lássuk a medvét!
Leengedtem magamról a nedves törölközőt, és hagytam, hogy megpihenjen a derekamnál. Az, hogy honnan szereztem önbizalmat ehhez a mozdulathoz, rejtély, de megtettem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fog csinálni. Ha valóban kibírja, akkor tényleg kislánynak tart, vagy csak egyszerűen nem jövök be neki.
– Hát… – kezdte, miközben végignézett rajtam, pont úgy, ahogy egy férfi megnéz egy számára izgató nőt. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem mutathatom ki neki, hogy mennyire zavarban vagyok.
– Hm? – pislogtam rá, magabiztosságot mímelve.
– Tényleg nem vagy szégyenlős. Mondjuk – járatta rajtam végig a szemeit ismételten – nincs is okod szégyenlősködni. A francba! – nyögött fel. – De jó vagy, cica… De, akkor sem! – ragadta meg a derekamat, és egy gyöngéd csókkal kényeztette az ajkaimat.
Mi van? Ennyi? Le se tepersz?
– Én nem értelek – húzódtam el tőle zavartan. – Pucér vagyok.
– Látom – vigyorodott el.
– Kövér vagyok, vagy mi?
– Kövér? – horkant fel úgy, mintha a legnagyobb butaság hagyta volna el a számat. – Inkább girhesnek mondanálak.
– Akkor ez a baj? Túl vékony vagyok? Aj, kicsi a mellem, igaz?
(…)
– Miért nem kezdesz ki velem? – húztam el tőle a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
– Nincs rá okom – simította a fülem mögé a hajamat. – Ha csak le akarnálak fektetni, már korábban megtehettem volna.
– Az igen! Ezt mégis miből gondolod?
– Hát… – mutatott végig rajtam. – Nem hiszem, hogy nagy lenne az ellenállás.
– Nem, tényleg nem – szaladt ki a számon.”

Ebből, úgy érzem, ennyi is elég volt. Catherine feltette a pontot az i-re, konkrétan felkínálkozott Danielnek, akit jóformán alig ismer. Most egyébként a fiúra fel kéne nézni, hogy nem döntötte meg a lányt, vagy mi? Az egész jelenet abszurd, meg Catherine kifakadása is, mert valaki nem volt hajlandó azonnal megdugni, mint Sam vagy David. Lehetne ennél szánalmasabb? A végén meg be is vallja: hát igen, nem ellenkezne, simán odadobná magát a fickónak. Daniel helyében, én ennél a pontnál döntöttem volna úgy, hogy hagyom a francba a lányt, mert egyértelműen akárkivel könnyen elmenne, aki egy kicsit jobban néz ki, vagy mond neki néhány szép szót.
Komoly lelkierő kellett ahhoz, hogy befejezzem a könyvet. Az a legszomorúbb az egészben, hogy a fogalmazása nagyon jó, majdnem kifogástalan. Még ha leszámítjuk magát az angyalos-boszorkányos témát, amit már rengetegen feldolgoztak előtte, számtalan különböző formában, akkor is lehetett volna élvezetes a történet. Egyes egyedül Catherine Elwood szerénytelen személye rontja el. Ennyire tenyérbemászó karakterrel még nem találkoztam. A külső alapján ítél; aki már kövér, az neki nem szimpatikus, aki ázsiai Írországban, az már ingyenélő… Fúj! Hatalmas a pofája a semmire, mindenkivel összeveszik, mindenkit megbánt, az összes tűrhető kinézetű pasira gerjed és mesterien ért a látványos szenvedéshez. Hangoztatja, hogy az egész élete hazugság, holott ez nem teljesen igaz, senki nem hazudott neki, csupán meg akarták védeni attól a világtól, amibe beleszületett.
Eddig egyetlen szót nem ejtettem a személyes gondolatairól, pedig azok irritáltak a legjobban. Komolyan eltöprengtem azon, hogy van-e ember, aki így agyal magában. Megjátszott, művi az egész, ezekkel a közbeszúrt „Juuuuj!”, „Blee…”, „Brr…” megnyilvánulásokkal. Erőltetett. Amennyire kedveltem az elején, mert komolyan tettszett a könyv, annyira gyűlöltem meg a végére az egészet. Például Danielről nem is tudunk jóformán semmit, csak annyit, hogy állítólag jól néz ki, együtt nőttek fel, valamiért kapcsolódnak egymáshoz, ezért el kell hinni, hogy meg van írva a kapcsolatuk, ami nem igazi kapcsolat, semmi szikra nincs köztük. Karakter szempontjából David és Sam élőbbek voltak, mint ez a műmájer Daniel.
A címe viszont roppantul tetszik, nagyon találó. Két fontos eseményt is szimbolizál, ugyanis amikor kidobta Samet, kapott a fiútól egy cserepes virágot (ha már neki nem jó a vágott növény), amit a földhöz csapott hálából, utána pedig az ereje első megnyilvánulása volt a rózsaszirom. Tökéletes cím választás! 
Maga a történet egy jó példa arra, hogy milyen emberek ne legyünk. Senki ne legyen olyan, mint Catherine Elwood!
Köszönöm, ha elolvastátok ezt a hosszú véleményt, a tietek is szívesen fogadom!
Puszi: Anett

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése