2018. február 14., szerda

Francesca H. Nielk-Daniel


Daniel


Sziasztok! Végre befejeztem egy könyvet, amit még tavaly decemberben szereztem be. Részt vettem egy Író-Blogger-Olvasó találkozón, ahol többségben írók tették tiszteletüket. Amint a fenti könyv írónőjére került a sor, bemutatkozott és beszélt a könyveiről, ám a három közül, csupán egy keltette fel az érdeklődésemet, az pedig a Daniel volt. Azonnal le is csaptam rá, amikor lehetőségem adódott.
Hogy megbántam-e? Nem, hiszen így megszülethetett ez a bejegyzés, egy olyan témáról, amiről muszáj beszélni, még ha az ember nem is szívesen teszi, az pedig a családon belüli erőszak. Először úgy voltam vele, hogy privát üzenetben írom le a véleményemet az írónőnek, Francescának, de arra jutottam, hogy ez bővebb kifejtést igényel, és talán tanulságos is lehet.

Fülszöveg: „Mit tennél, ha ismét annak az embernek a karmai közé kerülnél, akitől egész életedben a legjobban rettegtél? És ha ő még korábbi énjénél is okosabb és kegyetlenebb lett? Mi történik, ha már a saját anyád sem hisz neked? Ha teljesen egyedül maradsz a rémisztő sötétségben?
A tizenhét éves Daniel Monroe azt hitte, végre a háta mögött hagyhatja a sötét múltját. Azt remélte, soha többé nem kell azzal az emberrel találkoznia, aki tönkretette az életét. Ám pillanatok alatt elveszti a hitét, amikor visszakerül a pokolba. Vissza az apja házába.
Vajon mennyire bízhat a feltevésben, amivel áltatják, hogy a régi vadállat, az igazi pszichopata mára már nem ugyanaz? Mikor bújik ki a szög a zsákból? Vajon ismét át kell élnie az agresszív kegyetlenséget, amit kisgyerekként kellett?
Vagy talán képes lesz Daniel megmenekülni a vélt és valós félelmeitől egyaránt?”

Tökéletes fülszöveg, mély témaválasztás, a kivitelezés viszont bosszantó. Rengeteget idegeskedtem miatta, téptem a hajamat, sóhajtoztam és felháborodottan mondtam el a véleményemet a páromnak minden este, miután becsuktam a könyvet. Úgy éreztem, hogy kidolgozatlan, a karakterek hülyesége mindenen túltett, a főszereplő meg impotens. Kezdjük az elejéről. (SPOILER ALERT!)
Mivel E/1-ben íródott, azonnal megismerhetjük Danielt és a baráti körét. Éppen játszanak a tűzzel, Daniel ül a kormánynál és gyorsul, ám az előttük lévő szakadék szélén meg tudja fékezni az autót. Direkt csinálja, boldogsággal, adrenalinnal tölti el, azzal azonban nem számol, hogy a mostohatestvére az egészet felveszi kamerára, amit később lejátszik az anyjuknak. Daniel a nap végén hazatér az igencsak felpaprikázott anyjához, és a dühös mostohaapjához. Az asszony kijelenti, hogy a fia az utóbbi időben kezelhetetlenné vált, már sok volt vele a probléma, ezért lepasszolja az igazi apjának, aki állítólag már megváltozott.
Itt meg is állnék egy pillanatra. Sokszor fogom még szidni az anyát, a mintaszülőt, aki könnyedén lemond a fiáról. Egyszerűen ráfogja, hogy problémás, ő már nem tudja nevelni, ahelyett, hogy kitartana a gyereke mellett. Ezt a hozzáállást semmivel nem lehet enyhíteni, én sehogy nem tudtam megérteni.
Daniel hiába könyörög sírva az anyjának, az hajthatatlan, bepakolja a fiút a kocsiba, és már el is indulnak. Laza négy órás kocsikázás után megérkeznek apuhoz, aki hatalmas vigyorral az arcán köszönti őket, ám Daniel, nem meglepő módon már akkor retteg tőle, hiába bizonygatja neki az anyja, hogy egy áldott jó ember vált a fickóból. Ekkor még nem lehet semmi konkrétumot tudni, csupán annyit, hogy a mélyen tisztelt apa évekig terrorban tartotta a családját, bántalmazta őket. Nekem ennyi információ is elég volt, hogy levonjam a következtetést: az anya egy kibaszott nagy idióta! (Már bocsánat.) Visszaküldi az egyszem gyerekét ahhoz az emberhez, aki anno majdnem halálra verte! (Ez csak később derül ki.) A történet szerint a két eset között csupán öt év telt el. Öt év! És a nő komolyan elhitte, hogy öt év alatt a pszichopata exférje megváltozott?
Ez a könyv alapjaiban el lett rontva. Nincs szülő, aki képes ilyesmire! Legalábbis a normálisabbja nem, márpedig az anyuka normálisnak van beállítva.
Na, szóval, megérkeznek a férfihez, aki csak addig kedves, amíg a nő ott van, viszont abban a percben, ahogy az anyuka kiteszi a lábát a házból, az apa azonnal kimutatja a foga fehérjét, egyből ellenséges a gyerekkel.

„– Az anyád nekem adott, hogy megneveljelek, és én mindent meg fogok tenni, hogy így is legyen, erre mérget vehetsz – mondja a jól ismert agresszivitással.
Az egész testem reszket, elönt a forróság, és zihálni kezdek.
– És nem hagyom, hogy megint olyan hülyeséget csinálj, mint amit anyádnál. Bármit megteszek, megértetted? – A hangja most már tényleg fenyeget, de én minden erőmet és bátorságomat összeszedve újra megszólalok:
– Miért, mi lesz, megint verni kezdesz? – gúnyolódom tetetett magabiztossággal. – Csak nehogy most már én is visszaüssek – sziszegem undorral.”

Ebből a részletből azt hittem, hogy így is lesz, Daniel nem hagyja majd magát, de hatalmasat kellett csalódnom. Amint már írtam, a fiú impotens, magatehetetlen és a végén arra a következtetésre jutottam, amire ő maga is: megérdemli, amit kapott, még ha fáj is kimondani. (Még itt megjegyezném, hogy a fogalmazás is helytelen, hiszen nem a hangja fenyegette meg, hanem az apja. A hang fenyegető lehet csak.)
Másnap Daniel iskolába megy, ahol ismerősként köszöntik. Elég kellemetlenül érzi magát, mert mindenki tudja a múltját, ismerik a történetét; ennek meg is lesz a következménye. Összeismerkedik egy lánnyal, Violettel, aki irritálóan tapadós, kedves, mindig vigyorog. Violet szinte ráerőlteti a társaságát Danielre, így a fiúnak nincs sok választása, a lánnyal lóg a továbbiakban, amíg egymásba nem szeretnek.
Aznap Daniel később ér haza a kelleténél a suliból, az apja pedig megragadja az alkalmat, hogy tisztázzon vele néhány alapszabályt.

„– Nehogy azt hidd, hogy szabadon járhatsz-kelhetsz, meg elmehetsz csavarogni, vagy ne adj isten szórakozni. Nem azért vagy itt, hogy jól érezd magad, úgyhogy nem is fogod. Szépen mindennap reggel felkelsz, elmész az iskolába, majd abban a pillanatban, hogy kicsöngetnek az utolsó óráról, már itthon is vagy – jelenti ki fenyegetően.
Nagyot nyelek, és azt sem tudom, hogy most dühös vagy ijedt legyek.
– És ezt annyira komolyan gondolom, hogy még a perceket is mérni fogom – folytatja önelégült gonoszsággal. – Ha azt látom, hogy öt perccel tovább tartott hazaérned, mint amúgy, megbánod, erre megesküszöm neked. Nem fogod hazafelé a kirakatokat vagy a szép virágokat nézegetni, az tuti, hanem sietsz, hogy időben itthon legyél – magyarázza szájbarágósan, miközben nagyokat bólogat. – Ha pedig jól viselkedsz, nem kell félned, remekül elleszünk mi ketten – csípi meg az arcomat lekezelő játékossággal.”

Az apja olyan komolyan gondolja ezt a kontrollt, hogy a fiú még egy órát is kap, amin mérheti a perceket. Másnap reggel Daniel korábban el akar indulni a suliba, de az apja megállítja, mondván, van még tizenhét perce. Daniel visszaszájal neki, mire a férfi megfenyegeti, hogy megöli, ha tiszteletlen lesz vele. Ettől a gyerek annyira megijed, hogy sírva fakad az iskolába vezető úton. Violet ismét felbukkan természetesen, aztán Daniel összeveszik vele, amitől bűntudta lesz, hogy az egyetlen emberrel bunkó, aki hajlandó szóba állni vele.
Amint hazaér, az apja egyből befogja mosogatni. Este megérkezik a nővére, Naomi, és azonnal el akarja őt vinni az apjuk közeléből, mert a nőnek még van esze, ha már az anyjuknak nincs. Daniel azonban könnyek között elküldi, mert félti a nővérét.
Másnap a suliban kibékül Violettel, és megtudja, hogy a lány pontosan a vele szemben lévő házban lakik. Amint hazaér, megint vár rá a házimunka.

„Hajnali három óra múlt, és én délután óta még mindig négykézláb a fürdőszobát sikálom, a csupasz két kezemmel. Hol a sírás kerülget, hol a dühkitörés határán vagyok, de uralkodom magamon, hiszen tudom, hogy a saját érdekem, hogy viselkedjem. (…) Egy pillanatra lerogyok a sarkamra, majd lepillantok a kezemre, ami már szó szerint sebes és véres a sok súrolástól.”

Amikor sír, és nem csinálja tovább, az apja durván megrángatja, kiabál vele, majd elzavarja aludni. Daniel másnap a suliban úgy mászkál, mint egy zombi, és még az egyik tanára is félre hívja beszélgetni, mert aggódik érte. Daniel mindenkit elhajt a közeléből, mondván, nincs szüksége segítségre, amúgy is, mit pofázik bele a hülye tanár?
Iskola után arra ér haza, hogy az anyja tiszteletét tette náluk, de hamar elillan a jókedve. Kiderül, hogy a nő csupán a többi cuccát hozta utána, és olyan undorítóan viselkedik a fiúval, hogy még a talpam is ökölbe szorult.

„– Daniel, elhoztam minden cuccot, amire csak szükséged lehet. Fent van a szobádban – mondja ridegen, én pedig elmondhatatlan csalódottsággal bámulok rá, miközben még mindig térden állok előtte.
(…)
– Menj fel, és nézd meg, hogy szükséged van-e bármi másra, amit a hétvégén áthozzak neked, mert utána egy jó darabig nem találkozunk majd.
(…)
– Könyörgöm… könyörgöm, hogy ne hagyj itt ezzel az emberrel – kérlelem, de a hangomban már semmi élet nincsen.
(…)
– Daniel…
– Ha itt hagysz, abba bele fogok halni – mondom ki csöndesen, érzelmek nélkül.
– Ne beszélj hülyeségeket – rázza meg szenvedve a fejét. – Ez majd meghozza az eszedet.
– Hát tényleg azt hiszed, hogy ez az, amitől jobb emberré kéne válnom? – kérdezem ridegen, és ezúttal ő az, aki döbbenten figyel. – Ha tényleg azt hiszed, hogy ezzel elérsz valamit, akkor talán lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy itt, és most véget is ér ez… – ejtem ki lassan a szavakat.
– Daniel…
– Ma a kezem – emelem fel letargikusan a tenyeremet, és felé mutatom –, holnap talán a lábam, aztán csak azt veszed észre, hogy nem maradt belőlem semmi.
– Daniel, könyörgöm, ne csináld ezt…
– Mégis mit? – kérdezem, továbbra is érzelemmentesen.
– Hát ezt – tárja szét a karját. – Ezzel akarod elérni, hogy megsajnáljalak – törli le az arcán csorgó könnyeket. – Tudom nagyon jól, hogy csak manipulálni akarsz azzal, hogy eljátszod a megtörtet – csóválja a fejét szomorúan.
– Persze, tegnap egész éjjel azért súroltam négykézláb a vécépadlót, hogy ma sajnáltathassam magam a véres kezeimmel – felelem, miközben csalódottan a földet nézem. Egyszerűen nem hiszem el, hogy lehet ennyire vak.
– Daniel, még senki nem halt bele a takarításba! – vágja hozzám ingerülten. – Legalább tanulsz egy kis rendet, elvégre ezért is jöttél ide.
– De ez már nem természetes! – üvöltöm vissza neki kétségbeesetten, miközben ismét felé mutatom a kezem.
– Igen, lehet… de ezt nem ő tette veled, Daniel, ezt te teszed saját magaddal… most pedig nézd meg szépen a cuccaidat, mert megyek haza.”

Szeretnék ismét megállni egy percre. Mit is olvastunk itt az előbb? Egy anya-fia beszélgetést, ahol az anyja konkrétan leszarja, mi van a fiával. Kiemelnék mondatokat: „Ezzel akarod elérni, hogy megsajnáljalak.” „Daniel, még senki nem halt bele a takarításba!” Ám ez a kedvencem: „… ezt nem ő tette veled, Daniel, ezt te teszed saját magaddal…” Tehát, nem baj, hogy szenvedsz, ebből legalább tanulsz, ráadásul ne akard, hogy az anyád megsajnáljon, mert úgysem jön össze, hiszen csakis magadnak köszönheted! Ez egy hihetetlenül káros szülői magatartás. Az meg már rég rossz, ha az anya magától nem sajnálja a véres kezű fiát, hanem külön ki kell vívni nála ezt az érzést. Ki is mondja, hogy Daniel ne legyen hülye, csak tűrjön csöndben, mert ez a dolga, ez a legjobb a számára.
Esküszöm, próbáltam megérteni az anya viselkedését, de aztán a következő oldalon kaptam egy kis betekintést a múltjukba, amikor Daniel még csak hét éves volt, és kihallgatta a szülei beszélgetését:

„– Ha még egyszer bántani mered, istenre esküszöm… – sírja anyám keservesen, de mielőtt még befejezhetné, amit elkezdett, az apám rögvest félbeszakítja a szokásos hangnemben:
– Esküszöl, hogy mi lesz, hm? És mi van, ha egyszerűen hátba szúrom? (…) …csak fogok egy kést, és beleállítom, aztán jól megforgatom, és nem állok le, ameddig ki nem belezem… – mondja olyan érzékletesen, hogy beleremegek.
– Te rohadék – sziszegi anyám. – Miért csinálod ezt vele?
– Mert ezt érdemli – vágja rá apám automatikusan.
– Már hogy érdemelné? Csak egy ártatlan kisgyerek – zokogja reményvesztetten anyám.
– Annyira nem ártatlan.
– Persze, az egyedüli hibája, hogy ilyen apja van! – vágja hozzá ingerülten anyám, de ekkor pontosan hallom, hogy hatalmas pofon csattan az arcán, majd hallom, ahogy a földre esik, hiszen nagyot koppan, én pedig akaratlanul is, de hangosan felzokogok.”

Ti sem értitek, ugye? Ehhez az emberhez küldte vissza az anyja a fiát, és erről hiszi azt, hogy megváltozott néhány év alatt!
Nyugodjunk le, és haladjunk tovább a történetben. Másnap iskola után Danielt letámadja az apja, mert átment hozzájuk Violet anyja, és meghívta a fiút magukhoz vacsorára. A férfinek nem tetszik, hogy Daniel barátokat szerzett, ezért arra utasítja a gyereket, hogy menjen át enni a szomszédba, és érje el, hogy soha többet ne akarják meghívni, utáltassa meg magát Violettel is, meg az egész családjával. Ezt természetesen Daniel nem teszi meg, mert képtelen rá, így amikor hazamegy este, az apja csinál neki kaját, amit meg kell ennie. Hamar kiderül, hogy a férfi megmérgezte az ételt. Miután egész éjszaka a konyhakövön hányt a gyerek, elviszi a kórházba, ahol azt hazudják mindenkinek, hogy Violeték főztjétől lett rosszul. Itt bemásolnék egy díjnyertes jelenetet, amin kínomban hatalmasat röhögtem.

„Néhány percig elmerülten nézzük egymást, én szinte már el is felejtem, mennyire rosszul vagyok, aztán odahajol, és megcsókol.
Egy pillanatig fel sem fogom, mi történik, ám amint elmúlik a döbbenetem, idegesen eltolom magamtól, ő pedig felugrik mellőlem:
– Én… – lép hátrébb kétségbeesetten, miközben a szájához kapja a kezét, én meg dermedten bámulom. – Ne haragudj, én azt hittem, hogy… – pillant le szégyenkezve a földre.
– Violet, én az egész éjszakát végighánytam – szalad ki a számon ismét a hülyeség, de ebben a percben a sokknál csak a szégyenérzetem erősebb, hiszen olyan íze van a számnak, mintha döglött halat ettem volna, ő pedig alig egy perccel ezelőtt azt csókolgatta.”

Ezen kifejezetten jól szórakoztam, ám a következő fejezeten már kevésbé, ugyanis újra felbukkan az anyja. Daniel elmeséli neki a történteket, mire a nő újfent hazugnak állítja be a fiát.

„– Daniel, tudom, hogy haza akarsz jönni, de ennek nem ez a módja. Nem veszed észre, hogyha nem tiltakoznál ennyire, akkor sokkal hamarabb szabadulnál? Mégis hogy várhatod azt, hogy elhiggyem, hogy megváltoztál, amikor ilyen hülyeségeket találsz ki, hogy bemocskold az apádat? – néz rám reménytelenül.
– Ezt komolyan nem hiszem el – csapok az ölemre, és hitetlenkedve megcsóválom a fejem. – Majdnem megölt engem, és még ez sem elég neked?! – kérdezem meggyötörten. – Egyszerűen megmérgezett, mintha valami patkány lennék!
– Daniel, ez már tényleg nevetséges – lép hátrébb anyám. (… ) Tudod, ha ennyire szeretnéd azt hinni, hogy megmérgeztek, akkor miért nem a szomszédban keresed a vétkest? – néz rám anyám kihívóan. – Elvégre ott ettél előtte, nem? Vagy talán azok is kegyetlen bérgyilkosok, akiket az apád bérelt fel, hogy megöljenek? – nevet ki dühödten, én pedig csak fagyottan bámulok rá. – Tudod mit, Daniel, esküszöm neked, már azon sem lepődnék meg, ha te vettél volna be valamit csak azért, hogy aztán rákenhesd az egészet.”

A végén kijelenti a drága anyuka, hogy nem hallgatja tovább Daniel „hazugságait”, a hétvégén pedig hazaviszi egy kis időre, ha befejezi a mesék gyártását. Ám ez még semmi, ahhoz képest, ami utána jön. Várjuk ki a végét.
A hétvégét követően, Daniel félve beavatja Violettet mindenbe. A lány természetesen felháborodik, azonnal segíteni akar a fiúnak, de az még időben leállítja.
Másnap Daniel összeverekedik az egyik osztálytársával, Richarddal, teljesen jogosan, miután Richard kijelenti, hogy nem csodálja, amiért az apja legszívesebben megölné a szerencsétlent. A verekedésért várhatóan Daniel otthon is kap a férfitől:

„Ebben a pillanatban elkapja a csuklómat, olyan hirtelen mozdulattal, hogy szinte időm sincs felfogni. Betekeri a jobb kezem a konyharuhába, rácsapja a tenyerem a fiók peremére, és azzal a lendülettel keményen visszalöki azt a helyére.”

Ezt a két mondatot elsőre fel sem fogtam, de utána letisztult a jelenet. Szóval, rácsukja a fiókot Daniel kezére, amitől bedagad az egész kézfeje, és alig tudja használni napokig.
Már alig vártam, hogy ismét megjelenjen az anyja a színen. A vágyam teljesült a következő fejezetben.

„– Akkor hazamehetek veled? – kezdek bele félénken néhány másodperccel később.
– Igen, azért jöttem, vagy nem? – pillant rám hanyagul.
– De… – felelem alig hallhatóan, lehajtott fejjel.
– Na, akkor kelj fel, mert szeretnék indulni…”

Tökéletes „anyai” magatartás. El sem tudom mondani, mennyire felháborított az egész, ám a tetőpontot még mindig nem értük el. Én sem hittem, de ez a nő, túl tud tenni még önmagán is. Amint hazamennek, az anyja leülteti Danielt a kanapéra, és elbeszélget vele. A fiú elmondja, hogy az apja rácsukta a fiókot a kezére. Ha azt hisszük, hogy a nő hisz neki, akkor nagyon naivak vagyunk, ugyanis az anyja meg van róla győződve, hogy a verekedésben sérült meg, amiben persze teljes mértékben a gyerek volt a hibás.

„– Ugyan, Daniel – neveti el magát anyám a fejét csóválva. – Ezt még te sem hiszed el.
– Pedig így volt – felelem higgadtan, szinte már ridegen
– Vagy csak így akarod kimenteni magad.
– Vagy igen… ez is egy lehetőség… – válaszolom lemondóan. – A kérdés már csak az, hogy te kinek hiszel?
– Hát neked biztosan nem – vágja rá anyám meglepő gyorsasággal.”

A lényeg az utolsó mondatban van. Miért is hinne a fiának, amikor láthatóan rossz passzban van? Kicsit se gyanús, hogy az apjánál látványosan tönkremegy, biztosan ez is Daniel hibája.

„– Daniel, hónapok óta hazudozol összevissza, és mióta az apáddal vagy, olyanokat találsz ki, hogy az ember frászt kap a sok hülyeségtől.
– Az a sok hülyeség mind igaz, és neked kéne ezt a leginkább tudnod!
– Daniel, már úgy mentél oda, hogy elhatároztad, bűnöst faragsz belőle.
– Mert az! – tör ki belőlem.
– Igen, mert te azzá változtatod, mert azt hiszed, hogy azért, amiket régen tett, megérdemli, hogy szörnyetegként tekints rá – mondja anyám, úgy, hogy látom rajta, már ő is legszívesebben sírna.”

Miért? Talán Daniel jogtalanul gyűlöli az apját? Az anya elvan a saját világában, a saját maga kreált valóságában, olyannyira, hogy képtelen meglátni, mi zajlik körülötte. Ami ezután jön, az már kezd komikus lenni, ugyanis a mostohatesó ugyanúgy elkezdi Danielt piszkálni, mint a suliban Richard, majd amikor Daniel visszaszól a fiúnak, az neki támad. Egyet tippelhetünk, hogy ebben a helyzetben is ki húzza a rövidebbet. A mostohatesó verte meg a kölyköt, és még erről is Daniel tehet, miközben a másikat pátyolgatja az „anyja”. Miután a mostohaapa is beleszól a dologba, Daniel megüti a férfit, az anyja pedig az arcába ordítja, hogy soha többet nem mehet vissza hozzájuk, mert minden baj miatta van, mindenért a fiú a felelős.
Még aznap visszarobognak az apja házába, ahol Daniel a fürdőben öngyilkos akar lenni, ám képtelen felvágni az ereit. Az apja ezt meglátja, először jól kiröhögi, hogy még ehhez is szerencsétlen, majd feldühödik, mert csak ő tehet kárt a fiúban, ezt követően pedig megalázza.

„– Sosem leszel képes arra, hogy megvédd magad. Főleg, mert az az erősek kiváltsága, te pedig, Daniel, még ahhoz is túl gyáva vagy, hogy a saját életed elvegyed. Még ahhoz is gyáva vagy, hogy megszüntesd a szenvedésed, és nehogy azt hidd, hogy lesz majd, aki megvéd, mert te vagy az egyedüli, aki megmenthetné magát, de mivel te erre alkalmatlan vagy, jobb lesz, ha beletörődsz, hogy mindig is az lesz, amit mások rád erőszakolnak…”

Az a legszomorúbb, hogy igazat kell adnom az apjának ebben az esetben, ám erre kitérek később. A történtek után átlopózik Violethez, aki megnyugtatja, és egy eléggé borzalmas tervet eszelnek ki a fickó ellen. A lány megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik ahhoz, hogy ellopassa egy rendőrnek a fegyverét, amit átad Danielnek. A gyereknek az a dolga, hogy valahogy rávegye az apját, fogja meg a fegyvert az ujjlenyomat miatt, majd bejelentést tesznek, miszerint megtalálták a lopott fegyvert.
Annyira amatőr, hogy a fejemet fogtam. Miből gondolták, akár egy percig is, hogy ez sikerülni fog? Persze az apa azonnal keresztbe húzza a számításaikat, és előbb hívja a rendőrséget a fegyver miatt. Itt már kezdtem gyanakodni, hogy valahogyan lehallgatja Danielt, hiszen máshogy nem szerezhetett volna tudomást a tervről.
Nyilván ezért is büntetés jár, ami nem más, minthogy megásatja este a gyerekkel a kertben a saját sírját. Szó szerint. Kényszeríti Danielt, hogy ássa meg, aztán feküdjön bele, és nyakig betemeti.
Ugorjuk át Daniel szenvedéseit, mert így lassan, a 230. oldal környékén már unalmas, és térjünk át arra, hogy az incidens után megjelenik Violet. A lány kiakad, és azonnal elrángatja a fiú anyjához. Itt még mindig naiv voltam, azt hittem, a nőnek majd felnyílik a szeme, és kimenekíti a fiát. Nem így történt. Daniel megjelenik az éjszaka közepén, elmondja, hogy az apja élve eltemette, meg van zuhanva a gyerek, két értelmes mondatot se tud kinyögni, csupa föld, mint Homokember Az öt legendából, és az az istenverte nőszemély NEM HISZ NEKI! Erre már nincsenek szavak.
Ám végül azt hiszem, hogy most megtörik a jég. Az asszony nagy kegyesen ad a fiának még egy esélyt. Elmegy vele az apjához, és ha ott lesz a gödör, amiről Daniel beszélt, akkor végre haza viszi.
Végig az járt a fejemben, hogy ez a némber nem lát a szemétől? Mindenki úgy csinált Daniel körül, mintha nem vennék észre, hogy csupa kosz és lelkileg tropa. Kezdtem összezavarodni, és vártam, hogy mikor derül ki a könyv végén: Daniel tényleg csak beképzelte az egészet, ám sajnos nem így történt.
Bepattan a család a kocsiba, megint utaznak négy órát, majd megcsodálják a virágágyást, amit Daniel apja az éjszaka közepén csinált a gödör helyére. (Annyira tudtam.) Az anyja éktelen haragra gerjed, elhordja a fiát mindennek, és kijelenti, hogy végzett vele, örökre ott marad az apjánál.
Igen, kitalálhatjuk, mi jön ezután. A szokásos büntetés. Egész éjszaka egyhelyben kell ülnie a gyereknek, még a vécére se mehet ki. Másnap azonban kiderül, hogy nem ez volt az igazi büntetés, ez csak egy kis lecke. Az igazi büntetés a fagyasztó, ahol egy órát kellett eltöltenie.
Meg is történik, minden következmény nélkül. Azt vártam, hogy legalább összeszed egy felfázást, begyullad a veséje vagy szimplán megfázik, de nem. Este átszalad Violethez, ahol lezajlik egy igen érdekes jelenet. A lány tök indokolatlanul rámászik, majd amikor kiderül, hogy Daniel még szűz, jól kiröhögi a csaj. Én is hangosan nevettem, még a könnyem is csorgott, mert annyira képtelen szituba keveredtek.

„Nagy nehezen lerángatom róla az anyagot, aztán jóformán megdermedek, mikor melltartóban látom. Édes istenem. Én tényleg megvesztem.
– Ne haragudj, nekem ez nem megy – zihálom kétségbeesetten, majd lelököm magamról a takarót, és felugrom az ágyról, aztán rögtön kezdem visszavenni a felsőmet.”

Ez a jelenet reális lenne egy lány szemszögéből, ebben az esetben viszont egy tizenhét éves fiúról van szó. Nem elég, hogy négyszáz oldalból háromszázötvenen bőg, magatehetetlenül vergődik az önsajnálat mocsarában, de még el is szalad, ha meglát egy melltartóban fekvő lányt. Meglátásom szerint, ezt bele sem kellett volna tenni, mert abszolút nem illik a könyvbe.
Haladjunk, ugyanis a borzalmas történéseknek még nincs vége, másnap Daniel egy újabb nagyszerű tervvel rukkol elő, amit még Violetnek sem árul el. Amint hazaér, szembeszáll az apjával. Érdekes fordulat, ugye? Azt hittem, hogy végre valahára kinőtt a töke, és cselekszik is a sok siránkozás után.
Cselekedett is, de inkább ne tette volna. Elvette az apja baseballütőjét, amivel normális esetben agyon kellett volna vernie a férfit, és hangosan felnyögtem, amikor ehelyett elhagyta a házat. Ennél nagyobb ökörséget nem tudott volna csinálni. Keresett egy balhés társaságot, akik majd jól összeverik az apja ütőjével. Így is történt, aminek ismét kórház lett a vége, ugyanis hasba is szúrták. Az álsztorija tökéletes lett volna, ha számol a térfigyelő kamerákkal, és az esetleges szemtanúkkal. Amikor az anyjának próbálta bemesélni, hogy a férfi tette ezt vele, azonnal lebukott, és ebben az esetben jogos volt a nő felháborodása a vaskos hazugság miatt.
Ah, komolyan, hogy lehet valaki ilyen balfasz?
Várhatóan a nővér is megjelent a kórházban, aki ismét magával akarta cipelni. Daniel bele is egyezett, mert tudta, hogy ezek után már végképp nem mehet vissza az apjához, de a férfi megint megfenyegette, ez meg bedőlt neki, nem tudott mást tenni.
Az apja ezek után még jobban bekeményít. Mindenért őt okolja, már a fiú megszületéséért is Daniel a hibás, meg azért, hogy tönkre ment a szülei házassága, és a férfi kifejezi abbéli sajnálatát, hogy nem ölte már meg kisbaba korában a kölyköt. Az apának teljesen elborul az agya, megkéri, hogy a fia mutassa meg magán azokat a helyeket, ahol öt évvel azelőtt sérülés érte.
Megmondom őszintén, mire Daniel a végére ért a felsorolásnak, azon csodálkoztam, hogy tizenkét évesen túlélte. (Eltört a keze, a felső állkapcsa, megrepedt a koponyája, eltört a bokája, a lábszára, a térde és a bordája, plusz ha ez még nem lett volna elég, kivették a lépét.)
A verekedős incidens után igaz, hogy az orvos egy hét ágynyugalmat rendelt elő Danielnek, az apja pár nap után mégis elzavarja az iskolába, majd amint hazaér hólyagosra égeti a gyerek tenyerét, mert miért ne?
Aznap este Violet érdekes dolgokat mondd Danielnek. Kiderül, hogy a mostohaapa is nyaki sáros a dolgokban, ő beszélte tele az anyuka fejét mindennel, amiért a nő konkrétan szart a fiúra. Itt felgyorsulnak az események, ugyanis amíg a fiatalok beszélgetnek a lány szobájában, az agresszív apa megjelenik a saját házában, velük szemben. A két gyerek menekülőre fogja, bepattannak a kocsiba, Violet pedig elviszi a suliba (hogy miért pont oda, arról fogalmam sincs), ám oda is követi őket a férfi. Itt kiderül, hogy nyomkövetőt és lehallgatókészüléket rejtett el a fiú karórájában. A fickó nincs egyedül, fogva tartja az exfeleségét, aki valamilyen csoda folytán már hisz Danielnek. (Meglepő. Kinéztem volna belőle, hogy még ezek után is képes hazugnak beállítani szegényt.)
Daniel és az apja, egy jó kis fogócska után kikötnek a suli medencéjében, dulakodni kezdenek, majd beleesnek a vízbe, és a gyerek véletlenül nekicsapja a férfit a csempének a víz alatt. A férfinek betörik a feje, és mindenki örül. Ami igazán felháborító, hogy ezek után az anyja úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és hirtelen mintaszülővé avanzsál, az utolsó négy és fél oldal erejéig.

El sem tudom mondani, mennyire felháborított ez a könyv. Annyi potenciál lett volna benne, hogy fáj, amiért ezek kiaknázatlanul maradtak. Az olvasónak esélyt sem hagy, hogy legalább egy kicsit becsapja, megvezesse, hogy az apa valóban megváltozott. Nagyobbat ütött volna a történet, ha az elején tényleg úgy tűnik, mintha már nem lenne ugyanaz az ember. Daniel egy kis időre megnyugszik, és csak utána jön a feketeleves.
Az anya viselkedése is irreális. Csakis azért nem hisz Danielnek, a nyilvánvaló tények ellenére, mert maga az írónő nem akarja, hogy higgyen! Ez a legnagyobb probléma, a karakterek megerőszakolása. Jobb lett volna, ha az anya végig nem tud semmiről, ha az apa úgy alakítja a dolgokat, hogy Daniel el legyen zárva a családjától.
Térjünk rá Danielre, aki annyira élő, mint egy cserepes növény. Ott marad, ahova rakják, kábé egy centit sem megy arrébb, nem tesz semmit azért, hogy megszabaduljon. Nem való főszereplőnek. Egy főszereplő nem csak sodródik az árral, hanem cselekszik, viszi tovább az eseményeket, nem csak úgy van, lélegzik, sír, minden harmadik percben. Daniellel az a legnagyobb baj, hogy még a barátnője is tökösebb nála! Violethez bújik, pityereg, mintha egy fordított univerzumban játszódna az egész. Állandóan magát ismételgeti, és képtelen önállóan létezni. Kétszer éreztem, hogy valóban élt. Egyszer az elején, amikor az anyjával harcolt, hogy ne vigye vissza a családi házba, másodszor pedig, amikor megverte és leköpte a sanyargató apát.
Az apa karaktere pedig úgy el lett bagatelizálva, hogy már attól felhúztam magam, ha csak megszólalt. Az egész történet a nagy összecsapást készíti elő, ami a végén le lett rendezve fél oldalban.
Francesca H. Nielk roppant nehéz és komoly témát választott, amit amúgy sem könnyű hitelesen ábrázolni. A szereplők borzalmasak, az érzelmek leírása felszínes, a párbeszédek erőltetettek. Magáról a fogalmazásról pedig egy ivós játék jutott az eszembe. Ha minden egyes "Daniel" megszólítás után iszom egy felest, öt oldal után tuti, hogy matt részegen dőlök ki a szőnyegen. Ráadásul mindenki önelégülten néz, meg nemtetszéssel, mindenki gúnyolódik és gonosz. Mélységesen lelombozott, egyben felháborított ez az írás. Már ott bukik az egész, hogy az anya visszaküldi az exférjhez a gyerekét. A végén kiderül, hogy az apa börtönben is ült, amiért majdnem halálra verte a tizenkét éves fiát, mégis inkább neki hisznek a gyerek helyett, beleértve a rendőrséget és az orvosokat! Ha én anyuka lennék, még véletlenül sem engedném a fiam közelébe azt az embert, aki majdnem megölte! Ha megváltozott, ha nem! Viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy az a néhány visszaemlékez, ami a tizenkét éves Danielt mutatja be, sokkal hitelesebb, jobban át tudtam érezni a kisfiú helyzetét. Szívesebben olvastam volna abból a megközelítésből.
Az egyetlen értékelhető karakter az a nővér, Naomi. Kitart az öccse mellett végig, és nem lebeg a szeme előtt rózsaszín köd.
A könyv végén az írónő levele az olvasókhoz, sokkal jobban meg lett írva, természetesebb, nem görcsös, mint az előtte lévő négyszáz oldal!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése