2017. október 8., vasárnap

Sütemény

Sziasztok! :) Gondoltam, megosztom veletek az egyik novellámat. Rátaláltam egy oldalra, ahol kép alapján kreatív írást hirdettek, azonnal rá is repültem :) Itt tudjátok megnézni: Talentum Mobile ! Remélem, hogy tetszeni fog nektek, véleményeket szívesen fogadok <3
Puszi: Anett


Vivien loknis haja futás közben a tarkóját verdeste. Még sötétedés előtt haza szeretett volna érni, hiszen tudta, hogy édesanyja finom süteménnyel várja otthon. Különleges alkalom volt ez a Kaptás családnál. A kislány örült, mert végre aznap finomat ehet, az unalmas krumplistészta helyett. Néha irigykedve hallgatta az óvodában a csoporttársa, Bogi lelkes csacsocságását a fagylaltoktól, sütikről, amiket minden nap habzsolt. Ilyenkor Vivien elszomorodott, és inkább a kisautója felé irányította a figyelmét, amit nagy küzdelem árán sikerült elcsakliznia a fiúktól. A többi lány hiába nyújtotta felé a Barbie-babákat, ő makacsan a fejét rázta; neki a kisautó kellett, amivel végigroboghat a szőnyeget díszítő autópályán.
Futás közben eszébe jutott Bogi és a szülei, akiket alig látott. Emlékezett rá, hogy sokáig azt hitte, a kedves, idős nő, aki mindig hazavitte Bogit, a kislány anyukája, ám egy napon, magassarkú cipő ütemes kopogása zavarta fel az óvoda csendjét. Vivient déli sziesztájából ébresztette a zaj, majd nyílt az ajtó, és hang suttogásra lett figyelmes.
– Jó napot! Tóth Boglárkáért jöttem.
Az ismeretlen nő vékony hangja erőszakosan csattant a falakon. Vivien kíváncsian kilesett a takaró alól. Alaposan végignézett a tűsarok gazdáján, és kishíján eltátotta a száját. Megbabonázva bámulta a gondosan beállított hajat, a mélybordó hosszú körmöket, a csuklói körül csörgedező karpereceket, a makulátlan arcot, a tökéletes alakot. Vivien ennél szebb nőt még életében nem látott.
– Hölgyem, a gyerekek még alszanak – felelte Zsuzsa néni.
– Nem érdekel az engem! Boglárkáért jöttem, dolgunk van.
A nő csípőre tette a kezét, úgy pásztázott végig az előtte sorakozó ágyakon. A Vivien melletti kis test megmozdult a takarója alatt, majd megjelent Bogi kócos feje. Álmosan, és kissé tartózkodóan pislogott az idegenre.
– Értem, de a gyerekeknek szükségük van a pihenésre. – Zsuzsa néni nem tágított.
– Nézze! – A csinos nő tett felé egy lépést. – Tíz perc múlva egy fontos tárgyaláson kell részt vennem, előtte pedig el kell vinnem a lányomat a lovardába és beíratni balettre. Nincs időnk az alvásra.
Zsuzsa néninek papírvékonyságúra préselődött az ajka, enyhén összeszűkült a szeme.
– Hogyhogy nem Babi asszony jött érte? Hetek óta ő viszi haza a kislányt.
– Ő csak a szomszéd, aki néha leveszi a vállamról ezt a terhet – legyintett Bogi anyukája. – Ne kelljen könyörögnöm! Keltse fel a lányomat, nem érünk rá!
Vivien becsukta a szemét, nehogy az óvónéni hallgatózáson kapja. Zsuzsa néni elindult az ágyak között, majd amikor elért Bogihoz, szelíden megrázta a vállánál fogva. Bogi tiltakozott, nem akart az anyjával menni, inkább aludt volna még egy kicsit, de ez nem hatotta meg a szülőt, aki türelmetlenül dobolt a lábával a parkettán. Akkorra már többen is felébredtek rá; csipás szemmel követték nyomon, ahogy a csoporttársukat kiragadja közülük, a díszes ruhába öltözött, kicicomázott boszorkány. Vivien értetlenül állt a történtek előtt. Miért vitte el Bogit az anyja, ha ő láthatóan nem akarta?
A gondolataiból a kutyájuk, Cézár ugatása zökkentette ki. Viviennek nem sikerült betartania az ígéretét; már besötétedett, amikor becsukta maga mögött a kertkaput. Cézár azonnal a nyakába ugrott, ledöntötte a lábáról a kislányt; szabályosan belepasszírozta a sáros földbe. Vivien felkacagott, játékosan beletúrta az arcát a kutya szőrébe, miközben az állat nagy nyelvcsapásokkal körbenyalta. A játékuknak az édesanyja vetett véget, aki elzavarta Cézárt, és leszidta a lányát, miközben a karjába zárta.
– Épp időben! Már kezdtem aggódni. Máskor ne csinálj ilyet!
– Messze sétáltam, sokáig tartott a visszaút – magyarázkodott Vivien, majd választ sem várva kikerülte az anyját, és belépett a romos parasztházba.
A berendezés, a konyha közepén felállított faasztalból, a szemközti fal mellé tolt rozsdás tűzhelyből, a megsárgult hűtőből és néhány rogyadozó szekrényből állt. Vivien nem vette le a cipőjét, hiszen az alatta lévő beton még így, nyári estéken is hideg volt. Odaszaladt édesapjához, aki már az asztalnál ült, tenyerébe temette szakállas arcát. A lánya érkezésére felkapta a fejét, és fáradt, de széles mosollyal tárta szét a karját. Vivien nekicsapódott a mellkasának, az arcát a szakállba fúrta.
– Hát hazaértél, prücsök – morogta az apja, miközben a hátát simogatta. A lány becsukta a szemét, jóleső melegség áradt szét benne. Amint az anyukája szólt, hogy ideje neki is leülnie, felkapaszkodott a repedezett ülőkére, és izgatottan várta a süteményt.
Az édesanyját figyelte, ahogy kinyúlt pulóverében, kopott farmerjában, enyhén koszos sportcipőjében tett-vett a lakásban, fakó barna haja kócosan meredezett, a málló vakolatú plafon felé, ám amikor szembefordult velük kezében a tepsivel, a szeme szinte ragyogott. Az élettel teli pillantást nem lehetett összehasonlítani Bogi anyukájának matt színű, zöld szemével. Vivien őszintén elmosolyodott. Rájött, hogy múltkor tévedett. Látott már Bogi anyukájánál is szebb nőt. Tudta, hogy az ő szülei nem kényszerítenék semmire, amit nem akar, nem rángatnák el pihenőidőben az óvodából és nem beszélnének vele olyan szigorúan.
Igaz, hogy az ő asztalukra csupán havonta egyszer kerül édesség, de mégis sokkal boldogabbnak mondhatta magát, mint Bogi. A legnagyobb érték birtokában voltak, amit nem lehetett pénzért megvásárolni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése