2016. december 26., hétfő

Novella karácsonyra

Sziasztok! 
Ma van karácsony utolsó napja, tehát remélem már mindenki elfáradt a sok rokonlátogatásban illetve bejgli evésben, és van ideje leülni, és elolvasni egy karácsonyi novellát. :D
Tudom, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, amit mindenki imád, de a körülbelül 12 éves énemnek anno eszébe jutott, hogy mi van, ha valaki nem szereti a karácsonyt? Ha valakinek ez a nap nem a szeretetet jelenti?
Így hát most ezt a novellát hoztam el nektek, ami erről szól.
Nem hosszú és közel sem tökéletes, de a minap találtam meg a gépem memóriájának legmélyebb bugyraiban, és számomra tök jó volt végig olvasni, hogy mit és hogyan írtam négy évvel ezelőtt.
Remélem érdekes lesz számotokra. :)
És ha olvasnátok még egy karácsonykor játszódó, de közel sem karácsonyi hangulatú, kissé beteg novellát, azt itt megtehetitek.
Jó olvasást! :)


Karácsony 

Tudom, hogy most azt gondoljátok, hogy a boldog karácsonyi ünnepekről fogok írni. Arról, hogy milyen szépen ragyog a karácsonyfánk, hogy mennyire boldogok vagyunk, és arról, hogy mennyi ajándék vár Szenteste a fa alatt. De nem. Azért nem erről írok, mert nálunk nem ilyen a karácsony. Inkább elmesélem azt, hogy a szüleim egész nap veszekedtek, hogy én egész nap sírtam, és azt, hogy ez nálunk nem a szeretet ünnepe. Éppen ellenkezőleg; a gyűlöleté.
Mindig a fenyőfa vásárlásánál kezdődik a pokol. Anya mindig apára és rám bízza a vásárlást. Azt mondja, hogy azt válasszuk ki, ami nekünk tetszik. Megvesszük, majd hazavisszük. Persze neki nem tetszik. Elkezd velünk kiabálni, hogy miért vettük meg nélküle. Mi meg csak állunk. Nem értjük. Tűrünk.
Másnap már nem szid minket. Azt parancsolja, hogy díszítsük fel a fát nélküle, mert neki nincs kedve. Először az égőket rakjuk fel milliméter pontosan, hogy biztosan tetszen neki. Persze hiába minden próbálkozásunk, mert neki semmi se jó. Ordítás… Amikor már nem bírom tovább, felkapom a csizmámat és a kabátomat, majd sírva az utcára rohanok. Ahogy benézek a házak ablakán, látom, hogy a nappalikban ott csillog a karácsonyfa, a gyerekek pedig fülig érő mosollyal az arcukon segítenek édesanyjuknak a mézeskalácssütésben. És akkor elgondolkozom, hogy nálunk miért nem ilyen szép a karácsony? Miért nem boldog mindenki? Miért a gyűlölet és a veszekedés nehezíti a levegőt, miközben szeretet is lebeghetne benne? Újra kitör belőlem a zokogás…
Ma van karácsony napja. Tegnap, amikor hazaértem a karácsonyfa már nem állt a nappaliban, hanem a ráaggatott díszekkel az udvaron hevert. Anya nem szól semmit. Este elindulunk a templomba. Ő nem jön velünk, mert utál templomba járni. Én könyörgök neki, hogy jöjjön el, mert hetek óta arra várok, hogy halhassa a versemet. Nemet mond.
Amikor hazaérünk, a karácsonyfa helyén várnak az ajándékok. Egy zsebnaptár, meg néhány füzet. Minden gyerek ugrálna örömében. De én nem. Csak üresen bámulok magam elé, és a többi gyerekre gondolok, akik az évnek ebben az időszakában a legboldogabbak. Vacsora után felmegyek a szobámba. Zokogva fekszem le a jéghideg, bevetetlen ágyra. A magány és a szomorúság fagyos ölelésben tart egészen addig, amíg el nem alszom. Egész éjjel rémálmok kísértenek egy szomorú, lelketlen karácsonyról.
Persze ez csak egy kitalált történet. Egy gyerek karácsonya sem lehet ilyen.
Ugye…? 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése