2016. december 17., szombat

Legendás állatok és megfigyelésük


Megfogadtam, hogy ezt a filmet premieren fogom megnézni, ez azonban mégsem jött össze, és csak most pótoltam be ezt a sajnálatos elmaradásomat. Harry Potter mániás lévén ugyanis kötelességemnek éreztem minél hamarabb megnézni ezt a filmet, ami után évek óta sóvárgott a lelkem. Pénteken eljött hát az igazság pillanata, beültem a filmre. Őszintén szólva nem vártam tőle katarzist, hiszen tudtam, hogy azt az érzetet, amit anno a könyvek nyújtottak nekem, nagy valószínűséggel nem fogja tudni visszaadni. És őszintén meg kell, hogy mondjam: nem is volt baj, hogy nem voltak nagy elvárásaim.
Lássuk.
A történet szerint Goethe Salmander, a Harry Potter világából ismert Legendás lények (Tudom, hogy a magyar fordításban az „állatok” szó szerepel, de az én agyamban akkor is lények vannak és kész) és megfigyelésük című tankönyv írója Nagy-Britanniából Amerikába utazik, kezében egy mindenféle különös lényt tartalmazó táskával. A probléma adott: a mágikus lények elszabadulnak, így hajtóvadászatot kell utánuk indítani. Másik szálként pedig az amerikai Mágiaügyi Minisztérium nyomoz egy elszabadult sötét varázslat után, ami már jó ideje rettegésben tartja a város mugli (khm... magnix) lakosságát. A megmagyarázhatatlan események következtében természetesen felerősödik azoknak a szélsőséges csoportoknak a hangja, akik szorgosan hirdetik, hogy mindezen események mögött fekete mágia áll. Tehát ha a Minisztériumnak nem sikerül ezt a problémát záros határidőn belül megoldania, akkor nagy esély van rá, hogy a varázslók lelepleződnek az emberek előtt, ez természetesen pedig háborúhoz vezetne. A háttérben pedig fel-fel sejlik Grindelwald is, de róla majd később beszélnék.
Elsőként kezdeném a film pozitívumaival, mert hál’ Istennek jó pár van belőlük.
Először is a film kezdetével, mégpedig a Warner logóval és a háttérben szóló, minden Harry Potter imádó lelkét megmelengető Hedvig’s theme-el kezdeném. Remélem nem kell megmagyaráznom, miért nyugodott meg a lelkem és éreztem valamiféle földöntúli örömöt, amikor megláttam – illetve hallottam – ezt a kezdést. És az utána jövő újságcikkek csak fokozták ezt az érzést. Akkor tudtam, hogy lehet bármilyen szar ez a film, ezért a két percért megérte megvenni a mozijegyet. Már a kezdés visszahozta a Harry Potter hangulatot, és bár nagyon sok embertől hallottam, hogy a Harry Pottert el fogják egy idő után felejteni az emberek, ott, a moziteremben ismét meggyőződtem róla, hogy soha, de soha…
A hangulatot tehát abszolúte hozza a film – végig. A zene és a látványvilág egyaránt nagyon ott vannak, csillagos ötöst érdemel mindkettő. Ez a film azon kevesek közé tartozik, amit megéri 3D-ben nézni. A látvány végig igazodik a filmhez, tehát teljesen külön világot ad azoknak a részeknek, ahol a lényeket mutatják be (sokkal világosabb színeket használ, és az egészet olyan meseszerűvé formálja) és azoknak, ahol a városban járunk, ahol a sötétebb dolgokról van szó. Külön kezeli, de egyiket sem igénytelenül formázza meg.
Szereplők terén először is szeretném leszögezni, hogy egytől-egyig minden színész kifogásolhatatlan alakítást nyújt. Eddie Redmayne, Colin Farrel, Katherine Waterston, Dan Fogler, Jenn Murray egyaránt kiválóan hozzák a karaktereiket, mindegyik tökéletesen élethűnek tetszik a vásznon. A probléma tehát nem a színészekben gyökeredzik, hanem némelyik karakter megírásában.
A főszereplő például egyszerűen nem főszereplő. Legalábbis számomra nem. Igen, Eddie ismét sikeresen megformálta a visszahúzódó, különc, de jószívű zsenit – mind tudjuk, hogy ehhez nagyon ért – de én a forgatókönyvből hiányoltam valamit. Valahogy nem éreztem, hogy ő lenne a középpontban, hogy köré épülne a film, sőt, úgy egyáltalán, karakterfejlődést sem éreztem nála. Szerintem egy ilyen főszereplőt akkor lehet valóban hitelessé formálni, ha a végére valahogy kilép, vagy legalább elkezd kilépni a saját komfortzónájából. Így azonban, hogy végig egy helyben toporog egyértelműen látszik, hogy ezt a filmet nem ő vitte el a hátán – habár eredetileg neki kellett volna. Nem egy főszereplőt látunk benne, hanem egy mellékszereplőt a sok közül.
De akkor ki viszi el a hátán az egész filmet?

Nos, ahány kritikát olvastam, annyiféle választ kaptam. Ez mindenkinek szubjektív véleménye, de abban mind egyetérthetünk, hogy akárki lehet ez a személy, az biztos nem Goethe. Lehet a szürke kisegér szerepből kilépni próbálkozó Tina, vagy a kicsit flúgos, de mégis bűbájos nővére, vagy akár a tipikus „rosszkor voltam rossz helyen” mugli, Kowalski is. Mindannyiuknak van valamiféle karakterfejlődése és egytől egyig szerethető karakterekről van szó. Számomra azonban egyértelműen a „sötét világ” (ezentúl így fogom hívni) karakterei vitték el a fődíjat – nem is én lennék, ha nem a sötét dolog lenne a kedvencem… A Colin Farrel alakította szereplőhöz például sokáig nem tudtam, hogyan is viszonyuljak, mert időről-időre el tudott bizonytalanítani. Lehetségesnek tartottam, hogy csak egy túlbuzgó detektív karaktert személyesít meg, aki ugyan bármire képes, hogy elérje céljait, de alapvetően nem mondható velejéig romlott embernek, de a másik oldalon meg ott volt az a lehetőség is, hogy tényleg ő a film velejéig romlott karaktere. A másik kedvencem pedig az Ezra Miller által megformált Credence volt. Szerintem az egész karakter zseniálisan volt felépítve, a személyisége és hogy mit, miért tesz kifogástalanul voltak megmagyarázva. Egyszóval nagyon tetszett. Kár, hogy a két kedvenc karakterem, és úgy az egész „sötét világ” aránytalanul keveset voltak a vásznon.
És itt érkeztünk el a film szerintem legnagyobb hibájához, az aránytalansághoz.
A film egyszerűen rosszul van megírva. Alapvetően két pólusra osztható az egész, a már sokat emlegetett, eseménydúsabb „sötét világra”, és a lényeket bemutató, kevésbé izgalmas, sokkalta meseszerűbb részre. Ezzel nem is lenne probléma, mert a két világ a film végén egészen jól összeolvad (lehetett még volna ezen a találkozáson kicsit finomítani, de alapvetően nem volt vele probléma), de a meseszerűbb világ sokkalta nagyobb terepet és több időt kapott a filmben, mint az ellenpólusa. És mivel ebben a világban alapvetően kevesebb dolog történik, a film sajnálatos módon néhol meglehetősen unalmasnak és hosszúnak hat. Ezt az aránytalanságot nagyon sajnáltam, hiszen a szívemhez közel álló sötét oldal (ha ha ha, Star Wars utalás) nagyon kevés időt kapott az építkezésre, így egy kisebb űrt hagyva bennem. Annak ellenére, hogy a lények tényleg nagyon-nagyon aranyosak és szépek (légyszi vegyetek nekem egy főnixet), sokkal kevesebb idő is elég lett volna nekik, és a tőlük elvett időt pedig a „sötét világban” lehetett volna további építkezésre felhasználni.
Ez az aránytalanság a film utolsó tíz percére is igaz. A forgatókönyvíró ugyanis ekkor zúdítja a nézőre az összes csavart valaha. Igen, jól hallottátok. Több, mint másfél óráig csak a felvezetésről szólt a film. (Nem véletlenül mondtam, hogy minden tekintetben aránytalan.)
Ezek számomra egyébként jól működtek, bár azt az ominózus, utolsó nagy csavart én is felvont szemöldökkel néztem végig.

SPOILER
A Colin Farrel alakította nyomozónkról/detektívünkről (már nem emlékszem a pontos tisztségére) ugyanis kiderül, hogy nem az, akinek eddig hittük, hanem ő Grindelwald. Grindelwaldot pedig a körülbelül száz évvel öregebbnek tűnő Johnny Depp játssza. Ugyanis ha megnézzük, hogy ez a film mikor játszódik, és hogy a Harry Potter mikor játszódik, akkor rájövünk, hogy Grindelwaldnak itt sokkalta fiatalabbnak kellene lennie, mint amilyen idősnek ábrázolták. Teljesen fehér hajával és megviselt arcával azonban nem igazán tudunk mit kezdeni, mivel az ő karaktere a jóval később játszódó Harry Potter történetekben is megjelenik. Szóval itt az időt nem vették figyelembe és csak remélni tudom, hogy később ez nem lesz egy hatalmas nagy hiba forrása.
SPOILER VÉGE

Szóval egy közel sem hibátlan filmről beszélünk. Az egészre az aránytalanság lenne a legmegfelelőbb jelző, ami a két világ ábrázolásában, a karakterekben, valamint a történetvezetésben egyaránt megmutatkozik. Végső soron azt tanácsolnám, ha hozzám hasonló nagy Harry Potter fan vagy, mindenképp nézd meg, mert bizonyos részeknél meg fogja melengetni a lelkedet, de ne várj tőle katarzist. Szóval csak óvatosan. ;) 

A végére pedig a kedvenc állatkám *.*


5 megjegyzés:

  1. Szia. :)
    Sok mindenben egyetértek veled, de van amiben nem. Tudom, hogy sokan mondják, hogy Goethe nem jó főszereplő, de szerintem igen. Én imádtam őt. Jó persze, nem mutattatott karakter fejlődést, de a filmnek lesz fojtatása, ha jól tudom. Lehet abban fejlődni fog.
    És nekem is a furkász a kedvenc állatkám. *-*

    VálaszTörlés
  2. Hi!

    Egyetértek Klárival. Szerintem Goethe megállta a helyét, mint főszereplő. A járása, az arcának rándulásai és a tekintete, amivel soha nem nézett egyenesen a másik szemébe... egyik feltételezésem szerint azért, mert annyi időt töltött az állatok között, és bevett dolog, hogy egy vadállattal nem szabad szemezni, mert az kihívásnak veszi stb. Persze lehet, hogy a testvérével van összefüggésben. Valami gyerekkori dolog.
    Láttam a HP filmeket, és két könyvet olvastam is, de nem vagyok olyan rajongó, aki komolyabban figyelne a részletekre, amikre maga az író/rendező nem hívja fel külön a figyelmem, szóval az a logikátlanság, amit leírtál szerencsére nálam nem vont le semmit a film élvezhetőségéből.
    Én élveztem az egészet, csupán néhány erőltetettebb mondaton vontam fel a szemöldököm, de összességében nekem megérte elmenni, és moziban megnézni ezt. :)
    Nekem a viharmadár volt a kedvencem :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Goethe maga nekem szimpatikus volt egyébként, illetve az őt játszó színész is nagyon jól adta elő a karakterét, de nekem valahogy az van az agyamban, hogy egy számomra jó főszereplőnek vagy legyen erős karaktere, vagy ha nincs, akkor valahogy fejlődjön a film során, hiszen maga a főhős azért főhős, hogy példát vehessen róla, vagy a fejlődéséről a néző. Bár azokat is megértem, akinek tőkéletes főszereplő volt, tehát ízlések és pofonok :D

      Törlés
    2. Való igaz, sok filmnek ez az alapkoncepciója, a jellemfejlődés, de... Goethe ismerte az állatokat, ismerte az embereket (muglikat, magnixokat egyaránt), ismerte Credenc (bocs, nekem már csak így maradt meg xD ) fájdalmát, látta, hogy nem gonosz. Inkább a többi vak és elutasító varázslónak volt szüksége arra, hogy Goethe segítségével meglássák és érezzék azt, amit ott van előttük. A boszorkány nővérek, és az amerikai delegáció főnökasszonya mind változott, más színben látják kicsit a világot. Szerintem az ő fejlődésükön volt itt a hangsúly, ha már a jellemfejlődést említjük. De ahogy mondtad, mindannyian különbözünk, más és más ragad meg, és azt máshogy értelmezzük :)

      Törlés
  3. Szia! :)
    Ó, igen! Végre valaki, akivel egyet tudok érteni! Nálam pont az volt a baj, hogy túl sokat vártam tőle, és az első egy órában rájöttem, hogy hatalmas csalódás :/ A lények gyönyörűek, a látványvilág meseszép, viszont az aránytalanság amit írtál, abszolút ott van sajnos. Sokkal izgalmasabb volt a második fele, és szerintem nem is passzolt közvetlenül az elejéhez, teljesen elkülönült a két rész egymástól. Deeptől pedig leesett az állam, és úgy gondolom, hogy az ő szerződtetése csupán marketingfogás, hiszen nem is illik a szerephez (szerény véleményem szerint). Akárki mást berakhattak volna a helyére. (Ahogy kitértél a megjelenésére, rájöttem, hogy abszolút igazad van. Ezen még nem is gondolkoztam, de itt Grindelwaldnak kábé huszonévesnek kéne lennie, ha jól emlékszem a könyvekből.) A magnix megnevezéstől a hajamat téptem minden egyes alkalommal, amikor meghallottam. Bántotta a fülemet, a muglihoz voltam hozzászokva, fogalmam sincs miért írták át, miért nem volt jó az eredeti.
    Szereplők terén a személyes kedvencem Kowalski volt :D Tökéletesen hozta a figurát, elvicceskedve az egészet. A főszereplőt semmilyennek találtam, talán a második részben már személyiséget is fog kapni xD
    Nagyon örülök, hogy megírtad ezt a kis cikket, igazán egyetértek veled :) (Mondom, én túl nagy reményeket fűztem hozzá az elején... :/ )
    Puszi: Anett :)

    VálaszTörlés