2016. május 1., vasárnap

Novella Anyák napjára- A hős

A hős


Amíg kicsi voltam, az anyukám volt a hősöm. Ha fájt valami, ő azonnal ott termett, és néhány szavával elérte, hogy jobban érezzem magam. Sokszor az is elég volt, ha csak megláttam, máris mosolyogtam, mert tudtam, hogy biztonságban vagyok, most már senki nem bánthat, ő megment, mint Pókember Mary Jane-t, vagy Batman Gothemet. Bármi problémámmal fordulhattam hozzá, még akkor is meghallgatott, ha éppen nem ért rá. Félretette a teendőit, és csakis rám szentelte a figyelmét.
Nem tudom, mikor felejtettem el mindezt az odaadást. Talán akkor, amikor elindultam a nagykorúvá válás rögös útján. Megtagadtam, nekem nem kell segíteni, nincs szükségem arra, hogy megmentsenek, megmentem én saját magam. Nagyon elmérgesedett közöttünk a helyzet, amikor apu elhagyott minket. Nem értettem, nem tudtam, hogy mi történt, és ok nélkül anyut okoltam. Nem láttam, mennyit dolgozott azon, hogy a családunk együtt maradjon. Csupán azt követtem figyelemmel, ahogy a házasságuk még rúg egyet erőtlenül, mielőtt végleg meghalna. Az utolsó sóhajjal távozott belőle az élet. Anyu kimondta egy hosszabb veszekedés után:
– Akkor menj, ha ennyire akarsz, de ide többet nem jöhetsz!
Én csak álltam, felháborodottan néztem anyura. Elüldözte. Miért üldözte el? Szobormerevvé dermedtem, mint Lót felesége. Csak bámultam, amint apu után becsapódik az ajtó. Anyu zihált, nagyot nyelt, próbálta visszafojtani a könnyeit. Lassan felé fordultam.
– Ez a te hibád! – vágtam a fejéhez, amikor megjött a hangom. – Utállak!
Anyu kikerekedett szemmel nézett rám, én pedig választ sem várva követtem aput. Már elment, könnyfátylamon keresztül, eltorzultan láttam az autója hátsó lámpáit. Az ereimben dübörgött a vér, a vérnyomásom az egekbe szökött. Anyu hibája, mondogattam magamban, annak ellenére, hogy tudtam, nincs igazam. Felpattantam a biciklimre.
Hirtelen ötlettől vezérelve Petiék felé vettem az irányt. Vigaszra, támogatásra vágytam. Sebesen tekertem le három utcát. Nem is pillantottam a mellettem elsuhanó, takaros kertesházakra. Néhol működtek a locsolók, öntözték a pázsitot. A vízsugáron megcsillanó kora nyári napsugarak miniszivárványt képeztek. Minden békés volt, csendes, csak a bennem tomboló vihart nem tudta lecsillapítani. Hamar odaértem Petiék házához. Kinyitottam a kertkaput, majd az épületig vezető, murvával felszórt úton haladtam az ajtóig. Kopogtam, de amikor nem jött ki senki, lenyomtam a kilincset. Engedett. Beléptem a kellemesen hűvös előszobába. Azonnal kiszúrtam az idegen retikült a fogason. Ivett, Peti anyukája biztosan megint vásárolni volt.
– Hahó! – kiáltottam el magam, de amikor nem érkezett válasz a földszintről, az emeletre mentem. Előzőleg gondosan levettem a cipőmet, mert tudtam, mennyire allergiásak a koszra. Nesztelenül lépkedtem fel a fokokon, és egyenesen  barátom szobájához siettem. Résnyire tártam az ajtót, és bedugtam rajta a fejem. Nem akartam felébreszteni. Peti hétvégenként mindig sokáig aludt, tizenegynél hamarabb nemigen volt hajlandó kikelni az ágyból.
Megtorpantam a küszöbön, a lélegzetem bennem rekedt az elém táruló látványtól. A látványtól, ami beleégett a retinámba. Mintha egy rémálomba csöppentem volna. Egy szerelmes lány rémálmába. Megzavartam Petit, de nem az alvásban. Egy másik lány feküdt mellette az ágyban. A takaró csak félig fedte őket, így megcsodálhattam a félmeztelen testüket.
– Basszameg! – A barátom ennyit tudott csak kinyögni.
Egy szó nélkül sarkon fordultam, és lerobogtam a földszintre. A néhány perce elapadt könnyeim újra eleredtek. Alig láttam, majdnem pofára estem.
– Adri! – Peti egyszál alsónadrágban szaladt utánam. Nem akartam meghallgatni a magyarázatát. Egyáltalán semmilyen magyarázat nem érdekelt. Az agyam kiürült, csupán egy szó villogott előttem, akár egy piros neonfelirat: menekülni! Minél messzebbre.
– Adri, sajnálom! Szeretlek! – próbálkozott Peti. Éktelen haragra gerjedtem. Hirtelen visszafordultam, és akkora pofont lekevertem neki, hogy megtántorodott.
– Hogy mondhatod ezek után, hogy szeretsz? – ordítottam az arcába. – Miért csináltad? – Költői kérdés volt.
Peti kinyitotta a száját, de esélyt sem adtam neki a feleletre. Úgy ahogy voltam, mezítláb caplattam ki az udvarra a biciklimhez. Hazatekertem. Meg sem fordult a fejemben, hogy otthon sem rózsás a helyzet.
Fájt a szerelmem árulása. Elviselhetetlenül marcangolt belülről a csalódottság. Mintha valaki kegyetlenül átdöfte volna a kezét a mellkasomon, és most éppen a szívemet markolászná, ráncigálná, hogy kitépje a helyéről. A gyomrom görcsölt, alig kaptam levegőt, a fejem égett, a szám elzsibbadt. Olyan görcsösen szorítottam a kormányt, hogy a mintázata belenyomódott a húsomba. Életveszélyesen közlekedhettem, az orromig sem láttam, de nem érdekelt. Nem érdekelt az ég világon semmi. Szerencsémre épségben hazaérkeztem. Zoknis lábammal szaladtam be az ajtón, át a nappalin.
Anyu összeszorított szájjal kevergette a lecsót a gázon. Felpillantott rám sértett, bosszús tekintettel. Nem szóltam hozzá, egyenesen a szobámba rohantam. Levetettem magam az ágyra, és ahogy a plafont bámultam, az eddigieknél is jobban, elemi erővel tört fel belőlem a zokogás. Fájt a torkom, égett a szemem, szédültem, de képtelen voltam abbahagyni.
– Menj innen! – krákogtam orrhangon, amikor anyu belépett a helyiségbe. A barátságtalan hangnemem nem tántorította el. Mellém ült az ágyra; éreztem, ahogy besüppedt alatta a matrac. Lágyan megsimogatta a fejemet. Eszembe jutottak az utolsó, hozzá intézett szavaim. Őt hibáztattam, amiért széthullott a családunk. Kínlódtam. Nem csupán azért, mert Peti megcsalt, hanem a saját viselkedésem miatt is.
Hirtelen anyu felé fordultam, és szorosan a karjai közé bújtam. Nem kérdezett semmit, csak átölelt. Abban a percben jöttem rá, hogy szeretem az anyukámat. Akárhányszor vesztünk is össze, ő mindig ott volt, amikor szükségét érezte. Támaszt adott, amikor a világ összedőlni látszott. Megnevettetett, lecsillapította a lelkemben dúló háborút, elhozta számomra a békét. Soha nem mondtam neki, hogy mennyire fontos nekem. Soha nem éreztettem vele, hogy nélküle elvesznék, ő az, aki segítő kezet nyújt, amikor a szakadék szélén egyensúlyozok. Annak ellenére, hogy azt mondtam neki, utálom, most mégis itt volt, szorított és ez felbecsülhetetlen volt számomra. A kellemetlen kéz eltűnt a mellkasomból, elernyedtem, akár egy rongybaba.
– Szeretlek!
Nem válaszolt, a mellkasa megrándult; szaggatott sóhaj hagyta el a száját.

Az anyukámat senki nem pótolhatja. Mindig is az én hősöm marad.

2 megjegyzés: