2016. április 17., vasárnap

Kritika- Keltazöld



Sziasztok! Hosszú idő után kritikával jöttem, egy befejezett blogról, a Keltazöldről. Privátban kaptam a felkérést Sveától. Néhány hete már elolvastam, csak eddig tartott, hogy összeszedjem magam, és írni tudjak róla, mert rendesen padlóra küldött.

Kinézet: Nekem kifejezetten tetszik ez a halványzöld (jól tükrözi a címet) szín, ami uralja az egészet. Tökéletesen el lehet az oldalon igazodni. Érdekessége a történetnek, hogy van intrója. Nem trailer, ami bemutatja nagy vonalakban a sztorit, hanem csak a szereplőket. Ami fura volt, hogy én Skyt úgy képzeltem, mint Path-t, és fordítva. Sokkal jobb volt így az intro alapján látni őket, mintha lett volna egy szereplők modul. Talán egy gondom volt, mégpedig a betűméret; számomra kicsik.

Történet: Itt jön a litánia, mert rengeteg mindenről szeretnék írni. Már a fülszöveg kérdéseket vetett fel bennem. Milyen múlt elől menekül a főszereplőnk (akinek igazán különleges neve van), Skyler Nash Addison, és miért gázos az új fiú, akivel majd találkozni fog?
Belevetettem magam az olvasásba, és meglepődve tapasztaltam, hogy jelen időben íródott. Ez nem szokványos, engem zavarni is szokott, de ebben az esetben valamiért mégsem. Továbbá, eléggé aprólékosan van kidolgozva, szépen végigkövethetjük Sky mindennapjait, sokszor már túl részletesen is, ám ez sem baj, mert a stílusod, Svea lenyűgöző, végig fent tudod tartani az érdeklődést, az olvasó nem unja el magát. A vége felé azonban már gyakran csak átfutottam a mondatokat, mert annyira türelmetlen voltam, az események alakulását illetően, hogy nem tudtam kivárni, amikor elidőztél egy-egy hosszabb leírásnál. Sky felépülése volt nálam a mélypont, ahol hosszasan, fejezeteken keresztül fejtegetted a lányod lelki állapotát. Azzal kapcsolatban eléggé ambivalens érzéseim vannak. Először is tökéletesen átadtad, hogy min megy keresztül, szívszorító volt; meg tudtam érteni, amiért eltaszítja magától a barátját, és úgymond egy sorstársa felé nyit inkább. A mérleg másik serpenyőjében, azonban ott volt az ellenszenv, amit Sky kivívott magának. Amúgy sem szeretem a mártírkodós főszereplőket, meg az olyan írásokat, ahol oldalakon keresztül szenvelegnek magukról. Egy idő után úgy voltam vele, hogy megérdemelte az a vascsövet a lábába, még több ilyet! (Á, nem, csak vicceltem. Morbid humor.) Végig arra gondoltam: És mi van Robinnal? Az ő érzéseivel senki sem foglalkozik? Szinte már ordítottam magamban, hogy BASSZUS, OTT VAN ROBIN IS! Aki két közeli hozzátartozója miatt is halálra aggódhatta magát. Ő szintén sérült, még ha nem fizikálisan. Igaz, hogy Sky azt hiszem egyszer-kétszer megemlítette, hogy mennyire szar lehet a fiúnak, aztán visszatért a saját problémájához. Persze, megértem, jogosan, de engem irritált. Az utolsó húzásával végleg kihúzta nálam a gyufát, amikor két fiú közül kellett döntenie. (Nem tudom jobban leírni spoilermentesen.) De a szereplőkről majd a végén, mert Robinnal kapcsolatban is vannak fenntartásaim.
Szóval a mesélésnél tartottam, hogy rengeteg volt a leírás, néha már össze is folyt a szemem előtt, de mégsem tartottam unalmasnak az elején (De ez a fogalmazáshoz tartozik, nem baj. Annyi mindent el akarok mondani, hogy csapongok.) A történet kerek, nem éreztem, hogy lennének benne lyukak. Felbukkant az ex is, akit én már nagyon vártam, kíváncsi voltam rá. Igaz, hogy kaptam egy kisebb történetet vele kapcsolatban, de szituációban is meg akartam „nézni”. Törvényszerű volt a felbukkanása, csalódott lettem volna, ha nem kerül elő, mert mindig van egy ex, aki megkeseríti a főszereplő amúgy is rossz életét. Ez helyén is van.
Az elején nagyon jól indult, a Robinnal való megismerkedés is, az egész történet. Aranyos volt, jól szórakoztam rajta, majd átcsapott a felénél egy drámába, amit már kevésbé tudtam tolerálni. Valahogy törést éreztem, amikor baleset érte a szereplőket. Megzavarodtam, nem illett bele, nem tudtam hova rakni. Az sem tiszta, hogy honnan került elő az a vascső, Tate miért nem halt meg, amikor beleszúródott a hasába (:O), simán el kellett volna véreznie, honnan a fenéből érkeztek ki ilyen gyorsan a mentősök? Igen, meg lehet magyarázni, ha nagyon akarja az ember, de számomra nem jött be ez a csavar. Nem illett bele, megreccsent a történet, és a későbbiekben sem hozta helyre. Ezek után jött Sky nyűglődése, vitatható döntése és világgá menetele. Én kibékültem volna egy tragédiamentes írással is, és egy kevésbé önző karakterrel.
Teljesen jó volt Sky és Robin egyedi módon induló kapcsolata, megértettem a lányt, hogy kötöttségek nélkül akarja jól érezni magát. Egészségesnek gondoltam a viszonyukat, emberinek. Ami viszont egy idő után kiverte nálam a biztosítékot, az a tánc. Mindig és mindenhol táncoltak, ami a végén már irritáló volt, és szurkoltam nekik, hogy ne csinálják már, mert ha megint ropni kezdik, akkor elmegyek inkább sétálni. Igen, a táncnak van egy bizonyos feszültségkeltő ereje, felkorbácsolja a vágyakat, ők ráadásul passzoltak is egymáshoz, minden oké ezzel, csak sok volt, a majdnem fejezetenkénti fenékrázás és dörgölőzés. Szerintem sokkal hatásosabb lett volna, ha csupán egyszer-kétszer csinálják.
Ami nekem a legjobban bejött, az Path volt, és az ő kis élete, ami sajnos Sky mellett háttérbe szorult, nyilván, mert nem ő a főszereplő :D De akkor is kevés volt belőle, érdekesebb személyiség.
A történet vége teljesen felidegesített. Befejeztem, és: ne már! Ez nem lehet igaz! Hogy ezek után még össze is költöznek? Nem. A csávó sem lehet ekkora balek, halál komolyan. Szerelem ide vagy oda, ha velem így bánnak, akkor elküldöm a halálba az illetőt.
Amit még ki szerettem volna emelni, az Sky blogja, mert bizony, blogol. Roppant jó ötletnek tartom, emberközelibb, hiszen akik olvassák, szintén bloggerek. Könnyebb azonosulni vele, nekem is szimpatikus volt az elején. Viszont ahogy haladt a történet, a bejegyzései fellengzős okoskodásba csaptak át. Úgy éreztem, hogy nem kell bele (bár lehet, hogy ez csak az ellenszenvem mondatja velem). Végig egy olyan csavart vártam, hogy Robin esetleg véletlenül olvassa a blogját, vagy ilyesmi, mert jó lett volna, vicces, de mégsem így történt :/

Fogalmazás: Maga a megfogalmazás kifogástalan, de ez azt hiszem egyértelmű. Olvastam már tőled sok írást, megszoktam :) Egyetlen problémám volt vele, amit már fentebb említettem, hogy tömény. Legtöbbször csak mesélsz, ami számomra megterhelő volt, főleg Sky gondolatai, érzései miatt. Hosszúak a fejezetek, kicsik a betűk, és egész blokkok voltak, ahol csak magyaráz és nem történik semmi. Tudom, hogy régebben írtad, és panaszkodtál is rá, hogy neked nem tetszik. Félig egyet tudok érteni, de csak félig, mert nem tartom rossznak. Nem is találtam kivetnivalót a fogalmazásban. Talán egy-két kifejezést, ami fura volt, de nem írtam fel, mert amikor kérted a kritikát, akkor már a felét elolvastam, és úgy döntöttem, hogy üsse kő, most már nem jegyzetelek :D

Helyesírás: Ezt a pontot akár ki is hagyhatom, mert még elírást sem találtam, nem hogy helyesírási hibát. Lapozzunk!

Szereplők: Elérkeztünk a legfontosabb dologhoz, hiszen a karakterek irányítják a történetet, így amit annál a pontnál nem fejtettem ki bővebben, itt teszem meg. Összekapcsolódik. Kezdeném Skyjal természetesen. Fogalmam sincs, mikor fordultam el tőle. Talán akkor, amikor túlnyomatta a „Robin nem tudhatja meg a nevem”-hadműveletet. Az elején jó volt, kellően titokzatos, de amikor kezdték megismerni egymást, együtt edzettek stb, akkor már kicsit vicces hatást keltett, hogy még mindig titkolózik. A másik ami megmaradt bennem: A zebrán állt, és rászólt az emberekre, hogy mosolyogjanak, mert otthon várja a feleségük, családjuk, kutyájuk/csirkéjük. Azonnal eszembe jutott a kérdés: És hogy ha nincs senkijük, aki várja otthon őket? Ha éppen akkor vesztették el az állásukat? Ha meghalt valakijük nemrég? Akármi. Értem én, hogy fel akarta rázni az embereket, egy kis életet csempészni beléjük, de nekem valamiért nem volt szimpatikus. Ha ő boldog, akkor mindenki más is legyen az? A végére abszolút elfordultam a karaktertől, azok miatt, amiket már írtam. Ugrál a két fiú között, folyton szenved, kiszolgáltatott, drámakirálynő. Amikor elmesélte a történetét, hogyan járt az exével, azt hittem, megszakad a szívem. Megkedveltem, személyes okok miatt, ami most nem tartozik ide, és talán emiatt utálom ennyire. Elérted, hogy megszeressem, aztán elvitted egy teljesen más irányba a személyiségét, magyarul csalódtam Skyban. Annál rosszabb nincs is, amikor a szeretett ember ennyire megváltozik, nem előnyére. Miközben a saját sebei nyalogatásával volt elfoglalva, senki másra nem gondolt magán kívül. Nem csak ő szenvedett, hanem mindenki más is a környezetében!  Játszott a testvérekkel. Itt térjünk is át a másik főszereplőre, Robinra.
A férfiú azzal húzta ki nálam a gyufát, hogy úgy viselkedik, mint egy tipikus romantikus sztori főszereplője. Na, ez most fura lehet, mert hogy az is, de kifejtem. Az ő karaktere egyáltalán nem volt számomra hihető, túlságosan tökéletes. Abban a pillanatban gurult ez a gyógyszerem, jó mélyen az ágy alá, amikor csak úgy félreállt. Elfogadta, hogy a testvére, meg a szerelme összejönnek, és elutazott. Nem küldött el senkit sem az anyjába, pedig Sky megérdemelte volna, szóval tök higgadtan kezelte az ügyet. „Persze, menjél csak nyugodtan a bátyámhoz, nem probléma. Hiszen azok után, hogy melletted álltam, megnyugtattalak, ezt érdemlem. Logikus.” Elviselte Sky szeszélyeit, mindenhez jóképet vágott, és ennyi. Csendben beletörődött a sorsába, de persze utána vissza is fogadta. Egy igazi irgalmas szamaritánus. Ennél rohadtabb dolog nincsen, amikor a testvéred nyúlja le a párodat!
Nézzük Tate-et, aki nekem szimpatikus volt, mert az ő karaktere hihetőbb, mint az ifjú Edward Cullennek. (Egyébiránt Robin hajaz Edwardra. Az sem csinált semmit, amikor Bella kijelentette, hogy Jacobot is szereti. Abszolút természetes.) Tate vehemens, és ebben az ügyben őt nem is hibáztatom, mert mindent megtett annak érdekében, hogy ne kerüljön össze Skyjal. Felismerte, hogy enyhén szólva furcsa lenne. Sky nem így volt vele, ő azzal volt elfoglalva, hogy milyen bunkó a fiú, hogyan töri össze a szívét a viselkedésével, és ezért depizett egy sort. Tate a második számú kedvencem.
Jöjjön Path, akit nagyon szeretek, de nem csak őt, hanem a Skyjal való kapcsolatát. Teljesen érződik, hogy szoros kötelék van kettejük között, nem kell annyira kihangsúlyozni, mert már az elejétől fogva tudtam. Path egy igazi barátnő, akire mindig lehet számítani, akármi van. A legjobb, hogy ezt nem idegesítően teszi! Tudja, hogy mikor kell hallgatnia, mikor beszélnie, mindent. A múltja nagyon érdekes, szívesen olvastam volna még többet róla. Intelligens, erős női karakter :)
Akiről még beszélni akartam, az Tate barátnője, Kayle. Két szó nagyon jól leírja őt: hülye picsa (és még finom voltam). Szerencsére keveset szerepelt, azért nem gyűlöltem meg teljesen, de az, amiket leművelt, szánalmas. Ütni való, ráadásul az a szomorú, hogy ilyen típusú emberek tényleg léteznek.

Összesítés: Javarészt ócsároltam a történetet, pedig szerintem nem rossz. Nálam a két főszereplőn bukott meg a dolog, teljesen felidegesítettek, viszont maga a sztori kerek, szépen fel van építve, lezárva. Hihetetlenül bele tudja magát élni az ember a fogalmazás miatt, azért is húztam ennyi ideig ezt a kritikát, mert le kellett nyugodnom, összefoglalnom magamban. Lehúzott érzelmileg a béka segge alá, ahonnan nehezen jöttem vissza. Volt, hogy napokig a blog közelébe sem mentem emiatt. Képtelen voltam arra, hogy egy szuszra ledaráljam. Megterhelő. Sky lelki traumája csontig hatolóan hiteles, minden egyes mondat üt. Már kérdeztem: hogyhogy nem lettél depressziós az írása közben? :D Én biztosan nem bírtam volna ki.
A cím fantasztikus, jobbat nem is adhattál volna! *.*
Az osztályzatom egy ötös, minden ellenére, mert megérdemli. Ha elvonatkoztatok Skytól és a Superboytól, akkor ez egy nagyon szép történet. Elgondolkodtat, néha megnevettet, gyakran a mélybe taszít. (Hoppá, majdnem elfelejtettem. Az erotikus jelenetek zseniálisak!) Kíváncsi vagyok a véleményedre, és gratulálok :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése