2016. február 17., szerda

A történetvezetésről

Történetvezetés


Sziasztok! :) Talán észrevettétek, hogy már egy ideje nem vagyunk valami aktívak, és mielőtt belekezdenék a cikkbe, szeretnék egy kis helyzetjelentést adni. (Akik nem kíváncsiak a monológomra, azok ugorjanak át néhány sort.)
Szóval, amint látjátok új ruhát kaptunk, ami nekem nagyon tetszik *.* Rikki érdeme az egész, ő felel a designért :3 Egész nap elnézegetném, de nem is ez a lényeg. Szeretnénk megköszönni, hogy immár 62 feliratkozót számolhatunk; ez (számomra) hatalmas szám, és a szünet alatt sem hagyott itt minket senki! Még tavaly úgy döntöttünk, hogy befejezzük a blogolást, mert besokalltunk, nem volt időnk kritikákat írni, ez frusztrált minket , ha meg nem kaptunk blogot, akkor meg az volt a baj. :D Semmi nem volt jó. Ennek ellenére a blogot mégsem zártuk be, mert túl sok munkánk van benne, ráadásul nem akartunk cserbenhagyni titeket.
Tehát, továbbra is működünk, igyekszünk rövid időn belül érkezni írásokkal, akármivel, sőt, kaptunk egy társat is Sabina Jane Barlow személyében. Igazán tehetséges, bízom benne :) Be fog majd mutatkozni nektek idővel. Legfőképpen ajánlókat olvashattok tőle filmekről, regényekről. 
A rengeteg ötlet és gondolat közül előhalásztam egy olyat, hogy történetvezetés, ahogy a cím is mutatja.

Ha van egy jó előszónk, magával ragadó leírásaink, és olyan karakterek, hogy szinte kinyúlnak az olvasóhoz, akkor már legtöbbször nyert ügyünk van. De ne felejtsük el magát a cselekményt se. Sokan úgy gondolják, hogy azon van a hangsúly, telepakolják mindenféle váratlan fordulattal az írásukat, elárasztják akcióval az olvasót, hogy az már levegőhöz sem jut. Én személy szerint az ilyet nem nagyon szeretem. (Pont a napokban olvastam ki az Öld meg Jana Robinst! című könyvet, ahol szintén ez volt a problémám, a főszereplő Jana mellett, akinek legszebb álmaimban játszadoztam el a halálával.) Ilyenkor lehet, hogy az író attól fél, az olvasó unatkozni fog, és nem mer lassítani a tempón. Minden egymás hegyén-hátán van, néha logikátlanul következnek a dolgok, mert ugye azonnal... gyorsan, ki kell találni valamit, egy őrült nagy titkot kell leleplezni, mert ha nem, akkor senki nem olvassa majd el, mindenki becsukja a felénél a regényem, és elsuvasztják az igazán jó könyvek mögé. Ha blogra akarjuk kivetíteni, akkor nem lesznek feliratkozóim, nem kapok majd hozzászólásokat, kiikszelik a blogom egy fejezet után. (Na persze ez akkor is előfordulhat, ha történetesen egy jó blogra téved az ember, vagy ha nem kapja meg a kellő romantikát.)
Felvázolok egy alapsztori. Adott a főszereplőnk, Nóri. Nóri természetesen csonka családban él, amiért máris szimpatizálunk vele, mert biztos milyen nehéz neki. Van egy hiperaktív legjobb barátnője, vagy barátja, mert támasz kell neki. Minden nyugisan alakul, kezdjük beleélni magunkat a történetbe, aztán hirtelen robban az egész, és Nórit elrabolják, kidobják az út szélére, megtudja, hogy a halottnak hitt apja áll a dolgok hátterében, aki nem is annyira halott. Nóri rájön, ott az út szélén, hogy az anyja hazudott neki az apjával kapcsolatban, elkeseredik, úgy érzi, felfordult az élete. Majd jönnek valami suhancok, akik meg is rugdossák, esetleg felgyújtják. Nóri hatalmas traumákat él át, miközben hazafelé gyalogol. Esetleg stoppol, de aki felveszi az erőszakoskodik vele. A lány véletlenül megöli, a telefonja lemerül, senkitől nem tud segítséget kérni, és még sorolhatnám. Ez egy elég gagyi sztori, nehogy akárki is megírja (:D), de remélem, hogy érzitek, mire akarok ezzel kilyukadni.
Szerencsétlen Nórival mindig kell történnie valami szokatlannak, különben nem lesz cselekmény. Persze nagyban hozzájárul az író stílusa is, hogy mennyire képes átadni az eseményeket, mert egy laza történetszálat is kapkodónak érezhet az olvasó, ha úgy van megírva. Természetesen van, akinek bejön ez a kissé erőltetett írás, mert valóban nem hagyja unatkozni az embert a könyv, csak egy idő után fárasztóvá válik. Az olvasó könnyen elvesztheti a fonalat, már nem tudja követni a dolgokat. „Akkor most mi van? Nóri apja szereti a gyerekét, de mégis el kellett hagynia, oké. Miért? Mert üldözte a maffia, oké. De miért? Mert becsapta őket, nem fizette vissza a tartozását, elfogyott a pénze. Ezért elment bankot rabolni, de rosszul sült el a dolog, és fel kellett szívódnia. Eljátszotta a saját halálát, külföldre utazott, megváltoztatta a külsejét. És az anyja? Az tudott mindenről, ő a maffia feje. Évek óta kereste Nóri apját, de persze nem találta, aztán a férfi visszajött, hogy elrabolja Nórit, mert meg akarja védeni a gonosz anyjától... Állj, mi van?” Értitek, ugye? :D
Szerintem az ideális történet hagyja pihenni az olvasóját. Kíméli, mert tudja, hogy az agy egyszerre véges információt képes befogadni. Tökéletes példa erre a Harry Potter kötetek. Minden fejezetben előrébb jutunk az aktuális probléma megoldásához, logikusan, követhetően, úgy, hogy közben nem kapkodjuk a fejünket ide-oda. Nem áraszt el információval minden oldalon, csak akkor, amikor kell. Rowling nem tartja vissza sokáig a lényeget, de nem is csapja le egyből három oldallal azután, hogy megtudtuk a csattanóhoz szükséges félinfót. Mindig csak annyit közöl, amennyit nagyon muszáj. Vegyük az első kötetet, a bölcsek kövét.
Az első fejezet a Dursley család teljesen átlagos napjával indul, semmi extra. A kissé gúnyos-humoros fogalmazás megfogja az olvasót, majd következik egy furcsán viselkedő macska, aki Dursleyék házát figyeli. A családfő munkába indul, és nyomon követhetjük az útját. Elejtett utalásokból érezzük, hogy alapból egy haragos, türelmetlen emberről olvasunk, ami már közelebb hozza az embert a történethez. Rowlingnak nem kell leírnia, hogy Dursley úr dühös volt a reggeli dugó miatt, helyette annyit ír, hogy türelmetlenül dobolt  kormánykeréken. Egész furcsa dolgok zajlanak körülötte, végül este lefeküdnek. A fejezet felénél járunk, de már itt követeljük a magyarázatot, hogy kik azok a taláros emberek az út szélén, miért röpködnek baglyok nappal és a macska miért ül még mindig ugyanott? Történjen már valami! Történik is, megjelenik egy még furább szerzet az éjszakában, aki elszívja az utcai lámpákból a fényt, Dumbledore, a macska átváltozik egy idős nővé, és beszélgetésbe elegyednek. Már az első néhány szóból tudjuk, hogy régóta ismerik egymást, és sejtjük, hogy nem átlagemberek. Rowling tökéletes kontrasztot állított azzal, hogy bemutatta előtte Dursleykat, hiszen van viszonyítási alapunk, milyen egy „normális” ember. Megjelenik a harmadik fura szerzet, egy óriási ember, Hagrid. Itt is kontrasztot láthatunk, ugyanis ő hozza a kicsi Harryt, majd otthagyják a küszöbön. Elhintenek apró morzsákat, miszerint a fiú híres, és a befogadó családja úgysem fogja megérteni őt, mert mások, stb.
Ezek után az ember automatikusan lapoz a következő fejezetre, és mire észbe kap már végzett is a könyvvel. Ezután betekintést nyerhetünk a tizenegy éves Harry Potter életébe, múltjába, de nem panaszkodik a sorsa miatt, csendben eltűri, amitől még jobban sajnáljuk őt. Ismét ott a kontraszt Dudley és Harry között. Míg Dudley a szülinapjára harmincnál is több ajándékot kap (tévét, biciklit), addig Harry csupán pár régi zoknit, és egy vállfát. (Ha jobban megfigyeljük, a regény végig ellentétpárokra épül. Az iskolában Dudley helyét felváltja Malfoy, hogy Harry ne maradjon ellenség nélkül, a végére Malfoyt pedig Voldemort.) Na, elmennek az állatkertbe, ahol Harry kiszabadít egy kígyót önhibáján kívül. Itt még semmit nem lehet tudni a varázslókról, az olvasó azt hiheti, hogy az állatokkal való kommunikáció náluk természetes. Csak a következő kötetben derül ki, hogy nem annyira, amikor kulcsszerepet is kap ez a képessége, az első részben több szó nem esik róla. Aztán megkapja a levelét, amit egy egész fejezeten keresztül nem tud elolvasni, ezért mi is egyre izgatottabbak vagyunk, hogy mi állhat benne. Azt sejtjük, hogy köze van az első fejezetben megismert fura szerzetekhez. Dursleyék nem tudják megakadályozni a levelek áramlását, így elmenekülnek egy isten háta mögötti ócska kalyibába. Ekkor már nagyon feszült a helyzet, amit betetőz Hagrid megjelenése. Harry végre elolvassa a levelét, de nem zúdítanak rá minden infót, csak azt, hogy varázsló, mint a szülei, akikkel nem autóbaleset végzett. Ennyi elég is Harrynek, majd elmennek bevásárolni az Abszolútra. (A könyv sikeréhez nagyban hozzájárult a kifejező leírás, amivel beszippantja az olvasót a maga által kreált világba, és bent is tartja.) Apránként megismerjük a pénzeket, hallunk a kviddicsről, szóval együtt fejlődünk a főszereplővel. Mindig csak kicsit előre. Megfigyelhető, hogy a feszült részek után általában egy viszonylag békésebb szokott következni. A beosztási ceremónia után például a tanórák, ami nyugalmas. Aztán ismét izgulhatunk, amikor a troll ellen harcolnak. De fejezeten belül is változik a jelenet minősége. Amikor Malfoy párbajra hívja ki őket, de nem megy el. Egy darabig a sötétben bóklásznak, majd a gondnok üldözi hőseinket, ez a zaklatott része, aztán találnak egy ajtót, az olvasó azt hiszi, hogy megmenekültek, de hamar rájön az ember, hogy mégsem, mert sikerült bemenniük a háromfejű kutyához. Majd a levezetés a végén, amikor végre visszatérnek a klubhelyiségükbe. A lényeg az, hogy érzelmeket váltson ki egy történet az olvasóból, amivel az író utána játszhat is. Sokan a karakterrel manipulálnak, mert könnyebb, de a fenti példa is mutatja, hogy akcióval is lehet, csak okosan kell csinálni :) Ha az olvasó unottan olvassa az izgalmas jeleneteket is, ott már komoly gondok vannak. Általában ez akkor fordul elő, amikor megcsömörlik a sok titoktól, megoldástól, újabb titoktól, erőszaktól, vértől stb. Ilyenkor eltűnik a reakció. Arra kell törekedni íróként, hogy minden körülmények között tartsuk fenn az érdeklődést. Ezt nem lehet tanulni, erre rá kell érezni. Ne kapkodjunk gyorsan elmagyarázni a közönségnek, hogy miről van szó éppen, mert egy idő után maguktól jönnek rá. Ha belép a szobába egy új karakter, ne írjuk le azonnal hogy ő Gabi húgának a barátnője, aki már régóta szerelmes Gabiba, elég egy név. A többi úgyis kiderül.
Eltértem a témától. A „nagy leleplezős” momentumokból ne legyen sok, a feszült jelenetekkel óvatosan kell bánni, mert az olvasó megunja az izgulást. Nem muszáj minden egyes oldalon valami fenomenálisnak, felejthetetlennek történnie, mert azokat felejtik el a legkönnyebben az emberek. Ne féljünk lassítani a történetben ha kell. Ilyenkor koncentráljunk a környezetre, magukra a szereplőkre. Aztán amikor úgy érezzük, megint meg lehet mutatni egy kis szeletet a nagy egészből, hajrá! Ez legfőképpen a misztikus/fantasy írásoknál célszerű, a romantikusban nem nagyon tudok nyilatkozni, de tény, hogy ott a karaktereken van a hangsúly, nem is magán a cselekményen. ( Általánosságban beszélek.)
Lehetőleg logikusan következzenek egymás után a cselekmények, és ne történjen olyan, amit előzőleg nem vezettünk fel, mert akkor az olvasó értetlenül áll előtte, egy nagy kérdőjellel a feje fölött. Ne találjunk ki mondvacsinált, izgalmas részeket csak azért, mert most már kéne valami, uccu, dobjunk be egy plusz szereplőt, aki megkavarja a szálakat. Mondjuk ez a legkönnyebb megoldás. Ha együtt élünk a sztorival, pontosan tudjuk majd, mikor kell gyorsítani, vagy lassítani. Elképzelhető, hogy lesz olyan is, amikor megköveteli a sok feszült, eseménydús részt a történet, hallgassunk az ösztöneinkre :) De azért tudjunk lassítani is.
Amiket leírtam, azok a saját meglátásaim, remélem hasznosnak találtátok valamennyire a bejegyzést. Erősen gondolkozok rajta. Még tervezek sorozatajánlókat a blogra, mert úgyis megszállottja vagyok a sorozatoknak, és sok más téma is van a fejemben, ami arra vár, hogy kiírjam magamból. Szóval posztolnivalókból nem lesz hiány, meglátjuk hogyan jut rá idő :)

Köszönöm, hogy végigolvastatok! Puszi :)

15 megjegyzés:

  1. Nagyon jó, hiánypótló cikk lett ez Anett :) Nagyon élveztem.

    Erről jutott eszembe, hogy néhány blognál például teljesen logikátlanul bánnak a karakterrel: az egyik fejezetben egy vagány(kodó), nyílt törést egy szisszenés nélkül tűrő, vérben-mocsokban küzdő csaj, aztán egy fejezettel arrébb az a legnagyobb gondja, hogy melyik pink cicanaciját vegye fel ma a gimibe menet. Nekem ezek mindig sántítanak, ilyenkor szoktam példálózni Anita Blake-kel, hogyha vagány női karaktert akarnak E/1-ben akkor húzás elolvasni Laurell K. Hamilton első három kötetét, mert abból lehet tanulni ezen a téren.

    Amúgy csodaszép lett az új design, gyönyörű az egész színvilág *.* Nagy gratuláció Rikkinek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy írtál :3 Jaj, igen, a karakterek... Róluk is írtam cikket, de ilyen ellentmondással már én is találkoztam :D Örülök, hogy élvezettel olvastad! (Megjegyzem, az egyik követendő példának a ti blogotokat írnám ezen a téren :P)
      Ugye? *.* Én elsőre beleszerettem a designba, amint megláttam :)

      Törlés
    2. Komolyan? *.* Úristen, ez nagyon megtisztelő. Hihetetlenül örülünk, hogy megszeretted a történetet, annyira jó olvasni a kommentjeidet az új részek alatt :))
      Amúgy valamikor nem írsz cikket a blogspotos fejlécekről? Annyira kíváncsi lennék a véleményedre, hogy mit gondolsz úgy általánosságban: gyakori hibák, ízlésficamok, hol a határ a szép és a giccses között stb. Persze ez nyilván szubjektív (mi nem?), de én szívesen olvasnálak vizuális témában :)

      Törlés
    3. A fejlécet illetően, mi nem nagyon szoktuk nézni a külcsínt, csupán azért tettük bele a kritikába, hogy magát az összhatást értékeljük :) a minőség sajnos nem mindig egyenlő egy szép designnal.
      Viszont én is kíváncsi lennék mit írna róla, Anett :D

      Törlés
    4. :D Én is kíváncsi lennék rá, hogy mit írnék :D Biztosan vért izzadnék vele, mert bevallom, hogy nem nagyon értek a designhoz. Számomra az a lényeg, hogy olvasható legyen a szöveg, de ha ennyire érdekel titeket a véleményem erről, akkor elképzelhető, hogy majd összehozok valamit a témáról :P Úgysem olvastam még erről semelyik blogban.
      (Amúgy a történetre visszatérve: jelenleg ez az egyetlen blog, amit követek rendszeresen, és nem vagyok belőle elmaradva, szóval igen, nagyon bírom a sztoritokat :3 )

      Törlés
  2. Nagyon jó cikk lett! Megint rátapintottál a lényegre és hát az egész olyan Anettos volt :D
    A kinézet meg hát... woow *-*

    xoxo:
    Andi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Anettos? :D Az most jó, vagy nem? :D Köszönöm a kommented, cuki vagy *.* Imádlak :)

      Törlés
  3. Szia :)

    Nagyon érdekes cikk volt, nagyon jól összefoglaltad a lényeget. Hasonlókat még szívesen olvasnék :))

    ölel: Hanne

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Köszi, nagyon aranyos vagy :3 Milyen témákra gondoltál pontosan? Velem lehet egyezkedni :P ;)

      Törlés
  4. Nagyon hasznos, és tanulságos bejegyzés volt. Csak gratulálni tudok, én sem fogalmazhattam volna meg jobban. Az új design szerintem is szép, bár nekem szokatlan, mivel hosszú idő után most jöttem fel újra ide.

    Csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Köszi, hogy írtál, sokat jelent :3 Remélem, hogy az új ruhánkat majd megszokod :)
      Puszi :)

      Törlés
  5. Nagyon furcsának találtam, hogy pont egy fiatal, magyar szerzőnő könyvét állítottad ki pellengérre a helyes történetvezetéshez, és kicsit gonosznak is. Aztán elolvastam az egész bejegyzést, és rájöttem, mi a probléma. Manapság egyre több fiatal gondolja azt, hogy nulla írógyakorlat, és tanulás, vagy mondjuk egy gyorstalpaló tanfolyam után máris tud mindent az írásról. Bocs, de én elolvastam a könyvet, amit itt pocskondiáztok, és még véletlenül sem ott a hangsúly, amit te hibául róttál fel. Ellenben szívesen elmesélem neked, mitől jó egy történetvezetés, vagy mondjuk egy cikk(!), ami a történetvezetésről szól, és mitől tűnik amatőrnek, tovább megyek: felesleges okoskodásnak.
    Miért nem kaptok elő szakmai könyvek és előadók által már szépen kibontott példákat? Miért nem kapunk linket olyan megalapozott írástechnikával foglalkozó oldalakról, mint pl az irodalmi boncasztal, a dramaturgiai ív megformálását nem keverik jelenetleírással? Itt ugyanis hatalmas képzavar van kifejezés és fogalom között.  Bocs, csak bántotta a szememet a rengeteg félremagyarázás. Ha érdekel, szívesen megírom privátban részletesebben is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Eszter!
      Abszolút nem gondolom, hogy akármit is tudnék az írásról, csupán a saját tapasztalataim alapján szeretnék némi tanácsot adni a bloggereknek. Amiket leírtam, az egyéni vélemény, nem hangoztattam, hogy ez a jó, aki meg máshogy csinálja, az rossz. Kihangsúlyoznám továbbá, hogy a fent említett könyvet nem pocskondiáztam, csupán példát vettem belőle, mert az volt a legfrissebb élményem. Nem akartam feleslegesen okoskodni. Ez az oldal nem szakmai, nem egy Irodalmi boncasztal, vagy egy Így neveld a regényed! Biztosíthatlak, nem szenvedek fogalomzavarban, én is tudom, hogy a dramaturgia nem egyenlő a jelenetleírással, ezek szerint félreérthetően fogalmaztam. Gyakran csapongok a témák között, ezért tűnhetett úgy, mintha összekeverném. Nem vagyok profi cikkíró, soha nem is mondtam, hogy az lennék, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem így épül fel egy cikk, vagy esetleg egy kritika. Még egyszer mondom: ez az én véleményem, és nem, nincs róla diplomám, sajnálom.

      Törlés
  6. Eszter, szerintem túlságosan a szívedre vetted ezt. Én is olvastam pár hete a bejegyzést, de vállat rándítva továbbléptem. Egyrészt, az ilyen cikkeknél saját történetet illik cincálni, nem másét, de a cikk írója ezt szerintem nem tudja, másrészt ha nagyon akarná, meghívhatná a könyv szerzőjét is, nyilván nem Rowlingra gondolok, hogy értelmesen elbeszélgessenek a történetvezetésről, és szerintem a szerző örülne neki. De gondolom, ez nem fog megtörténni. Vagy ki tudja? Az engem is érdekelne.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bringa, neked is leírom, hogy nem állt szándékomban "cincálni" a regényt. Akármelyik könyvet felhozhattam volna példának. És nem, nem fog megtörténni, jól gondoltad :)

      Törlés