2015. december 3., csütörtök

Karakterek


Ezúttal nem kritikával érkeztem, mert mostanában csak azokat csináltam, minden mást hanyagolva, így teljesen lemerültem. Most töltöm újra az aksimat, és mivel elértük az 50 feliratkozót (jesszus, köszönjük! <3), gondoltam hozok egy kis cikket, mert az már úgyis régen volt.
A hetekben lelkes újságíró tanfolyam-látogató vagyok, ahol kreatív írást is tanítanak, így már tudom is, hogy miről írok, nem csak úgy a vakvilágba dobálózok a szavakkal :D Vagyis azt hiszem, tudom, miről hablatyolok.
Ebben a cikkben a szereplőkről fogok írni, ahogy a címe is mutatja. A történet mellett úgy gondolom, hogy ők a legfontosabbak, mert a karakterek viszik tovább a cselekményt, egyszerűsíthetik, vagy akár bonyolíthatják is. Általában az utolsó a jellemző. Ami a legfontosabb: nem az író irányítja az embereit! Erre a hatalmas felfedezésre csak néhány hónapja jöttem rá, és igen felszabadító érzés volt. Nem kell görcsösen azon agyalni, hogy mit csináljon, hova menjen, mit mondjon az emberünk, mert ha jól meg van formálva az adott karakter, akkor csinálja magától. A mi feladatunk pedig az, hogy nyomon kövessük, hagyjuk, hogy vezessen minket.
Ám ez a fajta módszer amennyire megkönnyítheti az életünket, annyira meg is nehezíti. Mondjuk, hogy megfogalmazódik a fejünkben egy történet, gyorsan leírjuk, vázlatot készítünk, majd fogunk egy kalapácsot, amivel feltörjük a kemény diót. Kezdjük kibontani a cselekményeket, ám az általunk teremtett karakter az istenért sem azt akarja csinálni, amit mi elképzeltünk. Ilyenkor mi a teendő? Egyszerű. Hagyni kell, had bontakozzon ki. Lehet, hogy emiatt teljesen át kell írni a történetünket, de megéri, mert így lesz természetes, hiteles. Ha olyan szituációkba kényszerítjük a szereplőket, amiket nem akarnak, olyan szavakat adunk a szájukba, amiket amúgy nem mondanának, akkor az egész mű lesz, mesterkélt.
Tökéletes példa erre a blogom, a Démoni horda. Abszolút nem vagyok vele megelégedve, pont a szereplők miatt. Volt egy gondosan felépített vázlatom, amit keresztül akartam vinni. A probléma az volt, hogy inkább a cselekményre koncentráltam, ahelyett, hogy rendesen kiismertem volna a főszereplőmet. Sok blogban látom még ugyanezt. Süt az írásról, ha az író nem ismeri az embereket, akikkel dolgozik. Itt a következő pont: élj a szereplőddel! Amiket már fentebb is leírtam – hogy viselkedne adott szituban, mit mondana stb. – azokat tudni kell. A fejében kell lenni, de nem csak a főbb karaktereknek, hanem az összesnek. Nem elég, ha csupán felszínesen tudsz róla néhány dolgot. Mindent tudni kell róla, kezdve a múltjával, a szokásaival, a stílusával, kedvenc szín, kedvenc zokni, kedvenc állat, minden. Csakis akkor tudsz róla írni ha ismered.
Van egy másik elrettentő példám. Évekkel ezelőtt elkezdtem írni egy gimis sztorit, amiben a két főszereplőnek össze kellett volna jönnie. Ott nem volt akkora baj, hogy nem ismertem őket, de teljesen véletlenül behoztam egy másik fiút a képbe, akit eredetileg egyszeri felbukkanásra terveztem, de onnantól kezdve, hogy a gyerek elhívta a lányomat biliárdozni, csúszott az egész. A lányom elkezdett magától mozogni, érezni, és emiatt igazán bajba kerültem. Jobban húzott a mellékszereplő felé, mint afelé akit szántam neki :D Mondanom sem kell, nem fejeztem be, még mindig ott porosodik a polcon, mert ezzel a váratlan helyzettel nem tudtam mit kezdeni. Megrekedtem. Ezt nem szabad csinálni.
A Démoni hordával vért izzadtam, mert fogalmam sem volt, milyen ember a főszereplőm, mit mondana adott helyzetben. Kértem az egyik nagyon kedves barátnőmet, akinek igenis adok a véleményére, hogy nézzen már bele a sztoriba. Elolvasott néhány részt, majd azt írta vissza, hogy tetszik neki, csak egy baja van: nem ismeri Ben Davist. Meg tudtam érteni. Ha az író sem tudja, hogy kiről is szól pontosan a történet, akkor az olvasó sem fogja. Nem kerül közel a szereplőhöz, nem tudja magát beleélni a dolgokba, nem izgul és ez nagy baj. Elengedhetetlen tehát, hogy együtt éljünk a karakterrel, érezzük magunkban. Ha ez nem sikerül, addig kell próbálkozni, amíg meg nem világosodik az ember. Nem szabad rálegyinteni. Az olvasó egy igen szemfüles állatfajta :D Azonnal kiszúrja, ha valami nem stimmel az írással. Teljes mértékben átjön, ha az írónak fogalma sincs semmiről.
Nekem is gondjaim vannak ezzel, ezért kaptam egy tippet a barátnőmtől. Ő azzal szokta magát szórakoztatni unalmas perceiben, hogy eljátssza, ő a főszereplő. A bőrébe képzeli magát, és improvizál egy beszélgetést. Ez egy tökéletes megoldás, bár elég hülyén nézhet ki kívülről, ahogy magában magyaráz, mintha skizo lenne, de a célnak megfelel :D Csak akkor ajánlom ezt a módszert, ha egyedül vagytok a lakásban xD
A következő feladat, ha már összebarátkoztunk a „gyermekünkkel”, az az elkülönítés. Ahogy a való életben sem beszél mindenki ugyanúgy, a könyvekben sem. Közel negyven blogról írtam eddig kritikát, és egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyiben tértek el a szereplők egymástól. Ez nagyon nehéz, mert beleadjuk magunkat az írásba, így bonyolult egy másik szereplő szemszögéből is írni, aki amúgy teljesen eltér tőlünk. Főleg, ha női író választ férfi szereplőt. Ilyenkor szokott az történni, hogy a férfi karakternek feltűnően feminin tulajdonságai vannak, ami nem mindig pozitív :D Tanulmányozásra ajánlom a Szerelmem a mostohatesóm blogot, ahol látványosan szét lehet választani a történet résztvevőit.
Sokszor láttam olyat is, amikor a szereplő olyan kacifántosan fogalmazott, hogy a való életben biztosan nem mondott volna olyanokat. Tegyük fel, hogy van egy akaratos főszereplőnk, Kamilla. Kamilla éppen most tudja meg, hogy a szülei elválnak, és ő az anyjával együtt elköltözik a nagyvárosból, vidékre. Nem illik hozzá egy olyan mondat, hogy: „Nem áll szándékomban odamenni, ahol még butikok sincsenek és a legközelebbi város is egy órányira van kocsival.” Ez nem érezteti, hogy mennyire ki van borulva Kamilla. Helyette ezt tudnám elképzelni: „Micsoda? Én ugyan oda nem megyek! A végén még bokáig süllyedek a tehénszarban. A főutcán!” Érezni kell, hogy a karakter mikor akar érvelni, és mikor akar csak tiltakozni. Ez most egy gagyi példa volt, de remélem érthető, hogy mit mondok. "Személyiséghű" szavakat kell adni a szájukba! Az emberek nem úgy beszélnek, ahogy írunk, és ez fordítva is igaz.
Figyelni kell arra, hogy ne nagyon szeressünk bele egyik szereplőnkbe se, ugyanis előfordulhat, hogy csak azért ráncigáljuk bele egy adott jelenetbe és beszéltetjük, mert mi azt szeretnénk, holott elképzelhető, hogy semmi keresnivalója se lenne ott.
Szóval, összegezve a dolgokat: Az író feladata figyelemmel kísérni a karakterét, nem irányítani. Ha jól ki van dolgozva, az emberke csinálni fogja magától a dolgát, csupán az útjába kell gördíteni akadályokat, és nézni, hogyan mászik ki belőlük. Be kell rakni olyan szituációkba, ahol cselekednie kell. Mindenképpen fontos, hogy a karakter ne legyen passzív, ne sodródjon a történésekkel! Ne csak úgy történjenek vele dolgok. Mindenképp tettekre kell sarkallni.
Remélem, hogy valamicskét tudtam segíteni :) Ha esetleg van valami kérdésetek, vagy akármi, nyugodtan írjatok hozzászólásban :) Szerencsére általában nagyon aktívak vagytok, szóval imádunk titeket! :3


2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Úristen nagyon király lett ez a cikk. Egyébként teljesen igazad van, nem egyszer csúsztak be nekem is azért plusz fejezetek, mert egyszerűen tudtam, hogy Sloan vagy Harry ezt meg ezt nem úgy csinálná, ezért át kellett alakítanom úgy a történetet, hogy passzoljon a személyiségükhöz. Egyébként lehet az is, hogy ezért nem tudok Jay szemszögéből írni, pedig már ezerszer megpróbáltam, mert nem az én karakterem, nem érzem magamhoz olyan közel, mint a többieket :(. Na majd ezen változtatunk :)
    Egy szóval imádtam ezt a cikket, nagyon sok mindenen elgondolkoztam közben, szóval köszönöm szépen :)
    Ölel:
    Raquel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :) Én meg köszönöm, hogy írtál :3 Ha egy karakter nem fekszik neked, akkor nem kell nagyon erőltetni a dolgot :) Lehet, hogy az ő szemszöge ki is hagyható teljesen (bár én szívesen olvasnám :$ )
      Örülök, hogy elgondolkodtattalak, és hogy elolvastad :)
      Puszi <3

      Törlés