2015. november 1., vasárnap

Gyertyafényes temető

Sziasztok! :) Halottak napja alkalmából gondoltam, hozok nektek egy rövidke novellát. Ma a barátom elrángatott a temetőbe, és ez az élmény megadta azt az ihletet, amit egész nap vártam. Annyi érdekessége van, hogy a sztoriban én is felbukkanok :) Remélem elnyeri majd a tetszéseteket, örömmel és némi borzongással írtam :)

Gyertyafényes temető



November elsején gyönyörű fényárban úszott az ajkai temető. Rengeteg ember merészkedett ki a hidegbe csak azért, hogy megemlékezzen elhunyt szeretteiről, ismerőseiről. Alán merengve ücsörgött egy síron, melyet már évtizedek óta sűrű moha fedett. A fejfára írt név megkopott, ám nem kellett elolvasnia, anélkül is tudta kihez tartozik. Több, mint száz éve nem látogatta meg senki a kis földhalmot, bár Alán minden évben reménykedve kiült, hátha akad egy látogatója. A férfi nehezen tűrte a magányt, mégis kénytelen volt elviselnie. Sokszor irigykedve tekintett azokra a sírokra, melyekhez rendszeresen kijártak, ápolták, virágot vittek. Az ő dombocskáját pedig csak összetaposták, ügyet sem vetettek rá.
– Miért jöttél ki? – szólalt meg mögötte valaki. Alán anélkül tudta, hogy kicsoda, mielőtt megfordult volna. – Csak a szívedet fájdítod – folytatta a nő.
Alán a fejét rázta. Alma ezt nem érthette, hiszen őt csak huszonhárom éve vesztette el a családja. Alma nyughelye felé sandított, ami szinte ki sem látszott a gyertyák tömkelegéből.
– Kupaktanács? – közeledett feléjük egy kislány, copfát vidámat lengetve.
– Miért nem a szüleiddel vagy? – kérdezte Alma, mikor Nóri odaért hozzájuk.
– Már elmentek – vont vállat szomorúan a kislány. – Amúgy is láttam, hogy úgy kiültetek ide, mint a verebek. Gondoltam megkérdezem miről beszéltek.
– Egyértelmű, nem? – lépett ki egy másik kislány az egyik fejfa mögül. – Azt csinálják, amit ilyenkor minden magunkfajta. Nézik, hogy ki kíváncsi még rájuk.
A morcos lányt Zelinkének hívták. Ugyanabban a cipőben járt, mint Alán. Senki nem kereste már fel, teljesen elfeledték, hogy létezett valaha. A férfivel egy időben költözhetett be, a szülei rég nem éltek, közvetlenül a halála után el is költöztek Ajkáról. Általában senkivel nem kommunikált, igen zárkózott léleknek tartotta a többi lakó. Ennek ellenére Alán néha megtalálta vele a közös hangot.
Így négyen figyelmesen szemlélték az élőket. Mosolyogva nézték az egy sorral mellettük guggoló középkorú férfit, aki fojtott hangon az édesanyjához beszélt. Az asszony potyogó könnyekkel állt mögötte, bár ezt a másik nem láthatta. Pár sírral odébb egy népes család ölelte körbe a terjedelmes kőfejfát. Tulajdonosaik, egy házaspár összekapaszkodva nézték rokonaikat. Alán néhányszor beszélgetett az öregekkel. Roppant szimpatikusak voltak a számára. Sok humoros történetet meséltek két lányukról, öt unokájukról és a fiatalkorukról. A család nem tűnt szomorúnak, épp ellenkezőleg. Még ekkor is viccelődtek, nevettek, amiért az arra járók botránkozva meg is bámulták őket. A két lélek velük együtt nevetett.
A harmadik sorban már nem volt ilyen vidám a hangulat. A szülők, rákban korán eltávozott gyermeküket siratták. A legtöbben azonban csendben, lehajtott fejjel varázsoltak lángot a kanóc végére, aztán hamar el is mentek. Alán szeme megakadt egy húszas éveiben járó lányon. Céltalanul bóklászott, néhány sír előtt megállt, mintha keresne valakit.
– Láttam már – szólalt meg hirtelen Zelinke, az ismeretlen felé mutatva. A lány motyogott is:
– Hol vagy?
– Engem keres.
– Miből gondolod? – nézett Zelinkére kíváncsian Nóri. Zelinke nem válaszolt, a tekintetével követte az élőt, aki meg is állt a morcos lány fejfája előtt. Elmosolyodott, majd előhúzott a zsebéből egy apró, egyszerű gyertyát, öngyújtójával meggyújtotta és a kőkereszt elé helyezte. Néhány perc múlva megfordult, ám mielőtt elnyelte volna a sötétség, habozva visszanézett. A pillantása Alán elárvult dombjára esett, majd az összes többire, amiket sűrűn benőtt a gaz. Ismét elővette a gyújtóját, pár olcsó gyertyát és a lelkek felé indult. A férfi enyhén értetlenkedve nézett rá. A kapucnis alak a lába elé helyezte az apró lánggal égő gyertyát, ezek után pedig minden egyes fejfa elé rakott egyet, ahol nem volt.
Mindannyian tudták, hogy senkinek sem a hozzátartozója, csupán megemlékezett a régen elhunytakról, akikről már mindenki elfeledkezett. 

9 megjegyzés:

  1. Ez nagyon aranyos lett, ráadásul könnyeket is szöktettél a szemembe <3 Tehetséges vagy <3
    Puszi:*
    Barby

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem is :3 és még lelkiismeret furdalásom lett, hogy nem mentem ki a temetőbe :O:O

      Törlés
    2. Sziasztok Barbik :D Nagyon aranyosak vagytok, köszönöm, igazán jól esik :3 <3

      Törlés
  2. Ez tényleg igazán gyönyörű lett, köszönöm, hogy megírtad ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj de aranyos vagy *.* Én köszönöm, hogy elolvastad :3

      Törlés
  3. Szia, ez igazán megkapó és megható lett, nekem nagyon tetszett. Maga a kivitelezés és a megfogalmazás is, kellemes élményt nyújtott számomra az elolvasása. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hú, ezt igazán jó hallani :3 Köszönöm, hogy elolvastad és még írtál is <3 Sokat jelent számomra! :)

      Törlés