2015. szeptember 14., hétfő

Ha boldog vagy, akkor én is

Sziasztok! :) Amíg én nekiugrok a következő blognak, addig meghoztam az oldal első novelláját, egy Dylan O'Brien rpf-et (real person fiction). Ezt még hónapokkal ezelőtt írtam Nillának :) Neki nagyon tetszett, remélem nektek sem okozok csalódást :) Kicsit félve teszem ki, de legyen :P Néhány visszajelzésnek nagyon örülnék :$ Jó olvasást! 



– Szóval, Dylan…
– Igen? – mosolygott a fiú, amitől a fiatal riporter kissé elpirult. Előredőlt a párnázott ülésen, úgy nézett gesztenyebarna szemével a vele szemben helyet foglaló nőre.
– Mesélnél a filmjeidről?
– Melyikről? – Dylan hátradőlt, miközben automatikusan feltűrte vékony pulóvere ujját.
– Kezdhetnénk a The Maze Runnerrel. Elég nagy sikert hozott számodra. Milyen érzés volt megformálni, Thomas karakterét? Nehéz?
Dylan változatlanul mosolygott a riporterre, úgy válaszolt:
– Nem volt nehezebb, mint a többi szerepem, bár nagyobb kihívást jelentett. Thomas teljesen más. Okos, talpraesett fiú. Elhivatott, és soha sem vigyorog. – Dylan felnevetett. – Persze, a körülményeit tekintve, nem is csoda – tette hozzá.
– Igen – hagyta helyben a riporter, szintén somolyogva. – Mit gondolsz, sikerült hitelesen eljátszanod?
– A jelek szerint, igen – mutatott körbe a helyiségben Dylan, melynek falait, a filmről készült poszterek díszítették. – Rengetegen imádták. Remélem, a második résznél sem csappan majd meg a rajongók száma.
– Térjünk át a sorozatokhoz – váltott témát a lány, hiszen sok mindent meg kellett még beszélniük, az idejük pedig fogytán volt. – Mondhatjuk, hogy a Teen Wolf volt nálad a mérföldkő?
Dylan elgondolkodva simított végig a felső ajkán.
– Igen, mondhatjuk – bólintott végül.
– Mit tudnál mondani, Stiles Stilinskiről, az általad megszemélyesített karakterről?
A fiú jóízűen felnevetett.
– Imádom a srácot! Na, őt a legkönnyebb játszanom, hiszen majdnem ugyan olyanok vagyunk. Stiles vicces, elbagatelizálja a dolgokat, mert ha nem így tenne, nagy valószínűséggel már bedilizett volna Scott oldalán. Az ő fegyvere a humor, akárcsak az enyém.
– De azért gyakran komoly is – mutatott rá a riporter.
– Így van – értett egyet Dylan. – Hiszen az élet-halál szituációkra nem legyinthet csak úgy rá, nem igaz? Stiles bonyolult, ám mégis egyszerű srác. Azt hiszen, szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis azon kevesek közé tartozom, akik szeretik a munkájukat. Megmutathatom magam, ebben az esetben Stiles Stilinskin keresztül. Mintha személy szerint nekem írták volna a szerepet.

Tíz perc múlva Dylan kilépett a stúdió ajtaján. Jókedvűen emelte a fejét a magasba. Mélyet lélegzett, beszippantva ezzel a virágok édes illatát, kizárva a város füstjét.
– Na, hogy sikerült? – lépett oda hozzá Brittany, miután kidobta a Red Bullos dobozt a legközelebbi kukába.
– Csodálatos voltam, mint mindig – húzta ki magát a fiú, aztán kacsintott, majd fél kézzel átölelte barátnőjét.
Britt somolyogva csóválta meg a fejét, miközben elindultak a zsúfolt utcán, hogy beülhessenek egy kávéházba.
– Tyler mikor érkezik?
– Az előbb beszéltem vele – mondta Britt. – Csak délután ér rá. Szegény… Ráférne egy ital.
– Kiheveri – mondta mély meggyőződéssel Dylan. – Úgyis együtt maradnak. Hányszor szakítottak már?
– Évente kétszer? – tippelt Britt.
Balra fordultak, egy macskakővel kirakott sétálóutcába.
– Látod? – bólintott a fiú. – Mindig egymásra találnak, mert ez a sorsuk.
– És a miénk? – kérdezte komolyan a lány.
– A miénk is – mosolygott le rá Dylan, majd megpuszilta Britt feje búbját. A lány felkuncogott.
– Igazi látnok vagy – karolta át szorosan szerelme derekát.
– Végre beismered! Köszönöm! – szólt komor képpel biccentve fiú.
– Rendben, uram. Akkor mondja meg, mit hoz számunkra a jövő.
Dylan megtorpant, összeráncolta a homlokát, lehunyta a szemét, mintha erősen koncentrálna, aztán Britt felé fordult.
– Látom… amint kifizeted a kávémat.
– A-a! – rázta a fejét kacagva a lány. – Ki van zárva! Te vagy a fiú, neked kell állnod a cehhet.
– Nem úgy van az – ellenkezett Dylan. – Ez az égiek akarata! Nem másíthatod meg!
– Ha mégis, akkor mi lesz? – húzta fel a szemöldökét Britt, majd tovább indult.
– Megbüntetnek az Istenek – kiáltott utána Dylan. Pár arra járó megütközve pillantott felé, ám ő figyelmen kívül hagyta őket.
– Jöhetnek! Nem félek tőlük! – szólt vissza a válla fölött a lány, mire a fiú szíve megtelt szeretettel.
Az én csajom, gondolta büszkén, aztán Britt nyomában belépett a félhomályos kávéházba.

– Ty! Gyere! – veregette hátba barátját, mikor Tyler belépett a tágas nappaliba.
A vendég megeresztett egy elkínzott mosolyt. Nem lehetett róla elmondani, hogy a legjobb formában lenne. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, kezében dobozos sört szorongatott.
– Minden rendben? – nézett rá aggódva Dylan, miután Tyler lehuppant a puha bőrkanapéra. – Megijesztesz, haver…
– Nem is tudom… – rázta a fejét a fiú. – Kiszállok a sorozatból.
Dylan kikerekedett szemmel, hitetlenkedve pislogott barátjára.
– Ez már megint mi? Nem teheted!
– Minden nap látom. Képtelen vagyok tovább csinálni – nyögte Tyler. Úgy szorította a sörös dobozt, hogy az ujjai belefehéredtek.
– Te szakítottál vele – mondta Dylan óvatosan. – Beszéltetek azóta?
– Persze – legyintett Tyler. – Nem hallgat meg.
Dylan egy percig összehúzott szemmel nézett barátjára, aztán hirtelen felpattant a dohányzóasztalról, ahova néhány perccel azelőtt telepedett le, és a hangfalakhoz lépett. Berakott egy Sean Paul számot, majd maximumra tekerte a hangerőt. A basszus megremegtette az ablaküvegeket. Tyler fáradtan pislogott Dylan mosolygó arcába. A fiú kivette a kezéből a sörös dobozt, közel hajolt hozzá, és a fülébe ordította:
– Dylan mondja: táncolj!
– Nem játszunk ilyet – motyogta Tyler, ám olyan hangos volt a zene, hogy még ő sem hallotta a saját hangját.
Dylan a pólójánál fogva megragadta, majd egy erőteljes mozdulattal felrántotta a kanapéról. Tyler értékelte a fiú igyekezetét, ami pár perc elteltével nem is maradt viszonzatlan; Tyler elnevette magát.
– Ez kell neked! – kiabálta Dylan a fülébe, majd úgy megpörgette, hogy a másik majdnem hasra esett a szőnyegen. – Gyere! Menjünk bulizni!
Tyler ellenkezni akart, de a fiú meg sem hallotta.

Az ébresztőóra dobhártyaszaggató sikítására riadtak fel. A vakító májusi sugarak betűztek a hatalmas ablakon. A két fiú morogva próbálta eltakarni a szemét előlük, nem sok eredménnyel. Dylan nagy erőfeszítések árán felemelte a karját, és akkorát csapott az ébresztőórára, hogy az eltört, és darabokban végezte a nappali szőnyegén, miután lebucskázott az asztalról.
– Ty! – nyögte, de Tyler már nem volt ott. Felpattant, aztán pánikszerűen berontott a fürdőszobába, hogy a vécé fölé hajolva adjon ki magából mindent.
Dylan feltápászkodott, nyelt egy nagyot, majd hunyorogva pillantott körbe a helyiségben. A tegnap estéről csak homályos emlékei voltak, viszont azt azért tudta, hogy rengeteget ittak. És nem csak ketten – Britt nem tartott velük –, hanem összehívta a „bandát”.
– T-Hoech – rázta meg a lepedőbe csavart férfit, aki erre nagyot horkantott, és az oldalára fordult, átölelve a mellette elterülő szőke nőt.
– T! – próbálkozott megint.
– Miva’? – jött a tompa kérdés a lepedő mélyéről.
– Van egy rossz hírem, haver… Meló van. Fel kell kelni.
– Beteget jelentek – morogta a férfi.
– Jeff nem lesz elragadtatva. Már így is csúsztunk egy csomót.
T-re semmivel sem tudott hatni. Hátra fordult, mikor meghallotta a halk csoszogást a háta mögül.
– Kell egy aszpirin – suttogta elgyötörten Tyler.
– Mosdó fölötti tükrös szekrény, felső polc – mondta Dylan. – Hol van Brittany?
– Itt… – hallatszott T mellől a válasz.
– Nem te – legyintett a fiú. – Az én Brittem. Istenem, de zavaró, hogy mindenkinek ugyanaz a neve…
A fiú megkerülte a kanapét, és azzal a lendülettel majdnem átesett két szétvetett végtagokkal hortyogó alakon. Nyúzottan elvigyorodott. Halványan rémlett neki, hogy a bárban futottak össze Hollanddel és a barátjával, Maxszel.
– Holly – hajolt le hozzá. – Kelj fel! Jeff keresztben fog lenyelni minket.
Mint egy végszóra, megcsörrent a telefonja, valahol a hatalmas plazmatévé mögött. Felhúzta a szemöldökét, úgy követte a hangot, majd lehasalt, és hónaljig benyúlt a tévé alá. Némi kotorászás után, az ujjai beleakadtak a mobilba.
– Hát te meg, hogy kerültél ide? – motyogta. Amint meglátta, kinek a neve villog a kijelzőn, lehunyta a szemét, grimaszolt.
– Vedd már fel! – szólt rá ingerülten T. – Széthasad a fejem.
– Igen? – szólt bele a telefonba a fiú.
– Hol a francban vagytok? – Rendezőjük hangja úgy hasított Dylan agyába, akár egy éles üvegszilánk.
– Nyugi, Jeff, mindjárt indulunk….
– Egy órája várok rátok!
– Úgy hallom, hogy ideges vagy, ezért most le is rakom, mielőtt még olyat mondanál, amit később megbánhatsz – mondta.
– Ne merészeld rám rakni, hallod?
– Úgyis találkozunk. Szia, Jeff!
A fiú meg sem várta a férfi reakcióját, bontotta a vonalat. Beletúrt a hajába. Hogy mit fognak ezért kapni… Elképzelni sem akarta.

– Tegyetek meg egy szívességet, és legközelebb ne hétköznap rúgjátok szét a ház oldalát!
Jeff kirohanása egyáltalán nem lepte meg őket. Csodálták, egyben örültek is neki, hogy ennyivel megúszták a dolgot.
– Művészek… – fortyogott a férfi. – Az isten óvjon tőlük…
– Srácok! – integetett feléjük egy fiatal lány. – Gyorsan! Megcsináljuk a sminkeket, aztán már mehettek is.
– Kérhetem az „összevert arcomat”? – csillant fel Dylan szeme.
– Összeverlek én, ha ennyire akarod – csapott a hátára mosolyogva Tyler.
– Te inkább azzal törődj, hogy Ana közelébe férkőzz. Itt a tökéletes alkalom. Ülj be hozzá, és miközben az orrodat púderezi, beszélhettek.
Tyler már épp nyitotta volna a száját, mikor Shanon ismét rájuk szólt.

– Már megint te vagy az? – nézett Tylerre a lány, mikor a fiú becsukta maga után a lakókocsi ajtaját.
– Találkoztunk az este – mondta a fiú. – Jól emlékszem?
– Jól – húzta el a száját Seana, majd a fejével az előtte lévő szék felé bökött.
Tyler leült, majd onnan pillantott fel a lányra.
– Ki volt az a fickó a bárban? – szegezte neki a kérdést.
–- Egy srác – felelte tartózkodóan Seana, miközben pirosítót vett elő.
– Együtt vagytok?
– Este ismertem meg, de ez amúgy sem tartozik rád.
– Hogy hívják? – kérdezősködött tovább Tyler.
– Lényegtelen, Posey – válaszolta a lány. A megszólítástól a fiúnak elszorult a torka. Seana felé nyúlt, mire Tyler elkapta a csuklóját, és mélyen a szemébe nézett.
– Ana… Sajnálom! Szeretlek! Kérlek, bocsáss meg!
– Hányszor akarod ezt még eljátszani, Ty? – Seana szeme megtelt könnyel.
– Sehányszor – rázta a fejét határozottan Tyler. – Kérlek, adj egy esélyt. Csak még egyet!
Seana nem válaszolt. Hátat fordított a fiúnak, mielőtt hangosan kifújta volna az orrát.
Ezek után nem sok szó esett köztük. Tíz perc múlva Tyler törte meg a kínos csendet:
– Smároltatok?
Seana keze megállt a szemceruza fölött. A fiú szemébe nézett. Tyler ennyivel is beérte, tudta a választ. Több mint tíz év alatt kiismerte a lányt, szinte még a gondolatait is tudta, minden apró kis szeszélyt, gesztusát.
– Készen vagyunk – mondta Seana, elcsukló hangon.
– Nem igaz – rázta a fejét a fiú, miközben felegyenesedett. – Még nem végeztünk.
Tyler megszorította a lány kezét, aztán az ajtó felé indult. Már nyúlt a kilincsért, mikor Seana megszólalt:
– Nem. – Tyler megdermedt, de nem nézett a lányra – Nem csókolóztunk.
– Tudom – bólintott a fiú, és elhagyta a lakókocsit.
– Persze, hogy tudod – motyogta az üres helyiségnek Seana.
Egy magányos könnycsepp indult útnak az arca jobb felén, amit kapkodva le is törölt.

– Ez kész katasztrófa volt – morogta sötéten T, mikor Jeff, a fejét fogva bejelentette: mára ennyi volt.
– Csak a magad nevében beszélj, T-Hoech – vigyorgott Dylan, mikor utolérte az öltözőkhöz vezető folyosó felénél. – Én  sziporkáztam.
T felnevetett.
– Miattad kellett a legtöbbször leállni. Két mondatot sem voltál képes megjegyezni.
– Így igaz – bólintott helyeslően Tyler. Dylan figyelmét nem kerülte el, hogy barátja arcáról egész nap nem lehetett levakarni az önelégült mosolyt.
– Még a legjobbakkal is megesik néha – vonta meg a vállát lazán Dylan. – Inkább mesélj! Sikerült dumálni Anával?
– Aha – felelte szűkszavúan Tyler.
– Ennyi? Mondd már, mi volt?
– Semmi – legyintett somolyogva a fiú.
– Nem veszem be – csóválta a fejét Dylan. – Amióta kijöttél a kocsiból, olyan képet vágsz, mintha előrehozták volna a karácsonyt.
– Mondom, hogy semmi nem történt.
Dylan lemondóan legyintett.
– Barátom, menthetetlen vagy.
– Tudom, de most mennem kell.
– Hova? – vonta fel a fél szemöldökét Dylan.
– De idegesítő vagy – sóhajtott színpadiasan Tyler. – Bírlak, de sokszor az agyamra mész. Na, helló! – felemelte a kezét, majd eltűnt az egyik díszlet mögött.

– Követsz? – kérdezte Seana, ám nem tűnt emiatt bosszúsnak. Épp ellenkezőleg. Jókedvűen pakolta el a sminkkészletét, az egyik kellékautó mellett állva.
– Baj lenne, ha követnélek? – hunyorgott a fiú.
Seana nem válaszolt, helyette somolyogva elfordult tőle.
– Úgy gondolom, hogy beszélnünk kéne – folytatta Tyler.
– De hát reggel beszéltünk – hárított a lány.
– Úgy értem, normálisan, hosszasan.
– Nem érek rá, Ty.
– Megvárlak, aztán beülünk valahová.
Seana gyanakodva pislogott a fiúra.
– Randira hívsz? – kérdezte szinte nevetve.
– Igen – mosolygott Tyler magabiztosan.
– Mit akarsz ezzel elérni?
Tyler a lányhoz lépett, majd maga felé fordította.
– Ismét az ujjadra szeretném húzni azt a bizonyos gyűrűt, ám ezúttal nem csak három hónapra, ígérem. Mindenkinél jobban ismerjük egymást. Nem tudom eltörölni azt a tizenegy évet, és nem is akarom. Veled lenni; ennyi a kívánságom.
Seana csillogó szemmel nézett fel rá, Tyler pedig tudta, hogy megnyerte a csatát. Két kezébe fogta szerelme arcát, majd lassan lehajolt hozzá, és finoman megcsókolta. Seana nem húzódott el tőle. Szorosan hozzásimult, átölelték egymást, összeforrtak. Ekkor mindketten úgy érezték, hogy senki sem tudná őket szétszakítani. Egy csodálatos percre minden a helyére került. Semmi, az égvilágon semmi nem számított.
Mikor nagy sokára kibontakoztak azt ölelésből, a lány így szólt:
– Elfogadom a meghívást.
Tyler felnevetett, majd megfogta a lány kezét, és kivezette a díszletek labirintusából.

Dylan nem volt elég gyors. Kapkodva hátat fordított, majdnem eltaknyolt a padlón nagy igyekezetében, ám így is lefülelték.
– Miért hallgatóztál? – vigyorgott Tyler, mire a fiú megjátszott ártatlansággal nézett vissza a párosra.
– Miről beszélsz? Ó, újra együtt vagytok?
– Ennyire azért nem vagy jó színész – nevetett Seana.
– Kikérem magamnak! – húzta fel az orrát az érintett.
Tyler és Ana kacagva otthagyták, a fiú pedig diadalittasan megpördült a tengelye körül, a levegőbe bokszolt, mintha az ő érdeme lenne barátai egymásra találása.
– Ajjaj… – nyögte, mikor őrülten szédülni kezdett. – Másnaposan nem csinálunk ilyeneket – szólt rá magára, aztán ő is hazaindult.
A jókedv ragadós. Még akkor is vigyorgott, mikor becsukta maga után a bejárati ajtót, és Britt kérdésére, arra, hogy mitől ilyen boldog, ezt válaszolta:
– Jó napom volt.
Rendeltek pizzát, beraktak egy filmet, majd összebújtak. Így is aludtak el.

9 megjegyzés:

  1. Imádom, imádom, imádlak! :3 <3
    (meg Dylant is imádom :DDD)

    VálaszTörlés
  2. Szia! :) Mérhetetlen jókedv kíséretében olvastam végig a történetet! Nekem nagyon-nagyon tetszett,szívesen olvasnék még ehhez hasonló írásokat tőled! A párbeszédekben remekül kijött a színészek karaktere,és ezért hatalmas gratuláció jár! Nekem nagyon tetszett,minden pillanatát élveztem! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Juj, szia :) Nagyon szépen köszönöm :3 Ezt igazán jó hallani/olvasni *.* Még érkeznek majd ilyenek, legalábbis tervezem :)
      Hálásan köszönöm amiért írtál <3

      Törlés
  3. Szia, én - kérlek, ne kövezz meg a tudatlanságomért -, egészen eddig nem tudtam, kicsoda Dylan. Mindenesetre belekezdtem a novella elolvasásába, de sajnos abba is hagytam, mert számomra kissé érthetetlen és követhetetlen volt, főként a sok szereplő miatt. Én nem tudom, kik ők, és épp ezért szerintem tanácsos lett volna, ha vázolod a laikus olvasók előtt a viszonyrendszert. Igen, tudom jól, hogy egy novellában nem lehet mindent kifejteni, de gondolnod kellett volna azokra is, akiknek halvány lila gőzük sincs arról, kik is ők. Sajnálom, hogy nem bírtam elolvasni, mégpedig azért, mert különben ígéretesen fogalmazol, helyesírási és stilisztikai hibák nélkül. Szinte biztos vagyok benne, hogyha egy olyan írásodat olvastam volna el, amikben saját szereplőkkel dolgozol, nagyon is tetszett volna, mert ügyes vagy, és szépen, választékosan fejezed ki magad.

    Luna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :) Természetesen nem haragszom meg, sőt! :) Köszönöm, hogy őszinte voltál, és leírtad a véleményed :) Igen, túl sok volt a szereplő sajnos, mert eredetileg egy olyan embernek írtam, aki képben van velük. Sajnos nem javítottam bele, nem írtam át, így érthető, ha zavaros volt neked :/ Még természetesen hozok majd novellákat, amik remélhetőleg érthetőek lesznek :)
      Még egyszer köszönöm, hogy írtál! :3
      Puszi! :)

      Törlés
  4. Szia, ügyesen fejezed ki magad és ez nagyon tetszik az írásodban! :)
    Csak ennyi. ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :3 Ó, nagyon szépen köszönöm *.* :)

      Törlés
  5. Szia, ügyesen fejezed ki magad és ez nagyon tetszik az írásodban! :)
    Csak ennyi. ^^

    VálaszTörlés