2018. október 3., szerda

Maja Tankwall: Az utolsó ecsetvonás-kritika





Sziasztok! Már egy ideje nem jelentkeztem kritikával, inaktív is voltam a hónapok alatt a szörnyű időhiány miatt, ám Maja mégis megkeresett, neki pedig nem mondok nemet :D Igazából éppen jókor írt, hiszen szabin vagyok, amúgy sincs sok fejezet a blogján, így viszonylag könnyű dolgom volt. Az utolsó ecsetvonással már szemeztem egy ideje a Facebookon, csak még nem vettem rá magam az olvasására. Örülök is, hogy most „rá lettem kényszerítve” erre :D Nézzük is!
A fülszöveg alapján egy tipikus könnyű olvasmánynak ígérkezik, ami két iskolás bonyolult románcáról szól. Az alapja akár sablon is lehetne, de ha jobban körbenézünk a könyvespolcokon sorakozó könyvek között, mindegyik az, szóval sejthető, hogy itt a sztorit az előadásmód és a karakterek fogják eladni. Ne hátráljunk meg, csupán azért, mert valami látszólag tucatnak tűnik! Bíztam Majában, hiszen már olvastam tőle jónéhány novellát, azok fényében pedig lelkesen vetettem bele magamat Az utolsó ecsetvonásba.
Kinézet: Nem szoktam sokat időzni ennél a pontnál. Szerintem szép, minimalista design, kifejezetten szeretem az ilyet, viszont hiányolom a feliratkozás modult. Ami a lényeg, hogy a szöveg jól olvasható.
Történet: Sajnos még nem sokat tudok mondani magáról a sztoriról, hiszen csupán három fejezetet olvashattam eddig. Adott a két főszereplő, Dávid és Dóri. Dávid a suli nagymenője, míg Dóri úgymond átlagos középiskolás, aki jó eséllyel indul egy számára mérföldkőnek számító rajzversenyen. Ha megnyeri, Párizsban tanulhat tovább. Dávid figyelmét az egyik rajzával kelti fel, ami történetesen a fiú pulcsijáról készült, a viselő arca nélkül. Dávid ezek után elhatározza, hogy meghódítja Dórit, hiszen a művészlány kihívást jelent számára, nem úgy, mint a többiek, akik csak úgy odadobták magukat neki. El is kezdi becserkészni, és eddig nem tapasztaltam nagy ellenállást Dóritól, pedig őszintén, azt vártam :D Igazából a történet ennyi lenne, inkább a karakterekről érdemes majd beszélni, hiszen ők viszik az egészet.
Még megemlíteném az infóadagolást, ahol rendszerint az emberek elcsúsznak. Elég nehéz úgy csepegtetni, hogy az olvasót ne árasszuk el sok tudnivalóval, és mégis megértse. Én kicsit soknak éreztem. Az első fejezetben egyből kapunk egy részletes Dávid-jellemzést, aztán előre is tekintünk a jövőbe, miként alakul a kapcsolata a felbukkanó lánnyal, Anettel (próbálom nem magamra venni, hogy Anett egy féltékeny matrica, akitől alig lehet szabadulni, ráadásul szemüveges :D). Természetesen a csajt csak meghúzni akarta a fiú, de nem számolt Anett személyiségével. Itt zavartan pislogtam, ugyanis megtudjuk, hogy Dávid csúnyán dobta a csajt, amiért Anett minden barátnője utálja, ezek után a következő fejezetben mégis együtt táncol Anettel, és Dávidot láthatóan senki nem utálja. Az is lehet, hogy ezzel kapcsolatban elsiklottam egy félmondat felett. Az sem volt világos, hogy az első és második fejezet között mennyi idő telt el pontosan. Ezek az apró dolgok nehezítették a megértést, meg a sok információ az éppen megjelenő szereplőkről. Célszerűbb, ha a történet folyamán, apránként ismerjük meg a múltjukkal együtt őket is.
Fogalmazás: Szép a fogalmazás, könnyed, laza, amilyen maga a sztori. Az ismételgetés azonban elvett az értékéből. Főleg Dávidnál vettem észre, hogy ismétli önmagát, kiszól az olvasóhoz, többször elmagyarázza neki a csajozási módszerét. Feleslegesnek gondolom, ezt is inkább mutatni kéne, mellékes leírás nélkül, ahogy azt sem kéne túlságosan kihangsúlyozni, hogy mennyire nehéz becserkészni Dórit, pláne úgy, hogy ezt még semmi nem igazolja.
Szereplők: Róluk sokat lehetne rizsázni, hiszen eléggé konkrét karaktereket kapunk. Dávid egy tipikus menő srác, aki mindenkit megkap, és ezt tudja is magáról. Nála megállnék, mert szerintem erős túlzás a személyisége. Ha jobban belegondolunk, akkor ő nem menő, hanem egy irtó nagy seggfej, aki semmibe veszi a nőket. Mondjuk ezen nem is csodálkozok, mert a csajok is simán aláfekszenek akármikor. Amint írtam, Dávid el lett túlozva, hatalmas az arca, amit büszkén fel is vállal. Egy ilyen karakterrel óvatosan kell dolgozni, hiszen könnyen áteshet a ló túloldalára, és rettentő ellenszenvessé válhat. Egyszer éreztem azt, hogy végre önmaga, amikor az anyjával táncolt a bálon. Annyira természetesen viselkedett, normálisan, hogy abszolút átéreztem, utána azonban egyből kiesett ebből a szerepből. Kellőképpen laza volt, pimasz, kamasz, huncut, mégis kedves. Megvolt az egyensúly.
Következzen a másik kulcsszereplő, Dóri. Dórit annyira nem ismertem meg, eddig Dávidra van kihegyezve a történet, csupán az alapokat tudom: jól rajzol, fényes jövő előtt áll, egy normális lány, akinek feltételezhetően még nem volt komoly kapcsolata, mert az igazit keresi. Lelkes, könnyen jön zavarba, és eddig manipulálhatónak tűnik, bár ez valószínűleg csak a látszat. Nyitott, könnyen teremt kapcsolatot, kötetlenül beszélget Dáviddal is, pedig még nem ismeri igazán. Az ő igazi személyiségét még homály fedi.
Bőven akadnak még mellékszereplők is, például Gergő, Dávid haverja, akit szintén nem ismerjük még eléggé. Gergő, Dóri barátnőjét, Blankát szemelte ki magának, egyértelműen komoly szándékkal, ami Dávidnak még furcsa, hiszen a haverja eddig ugyanúgy falta a lányokat, mint ő. Blankáról még annyit sem tudok írni, mint Gergőről. A lány jó úton halad afelé, hogy teljesen belezúgjon a fiúba.
Anett, Dávid hódítása, a későbbiekben még fontos lehet, csúnyán keresztbe tehet Dávidéknak. Ő is egy tipikus féltékeny ex, aki fúj mindenkire, aki a volt pasija közelébe merészkedik.
Összegzés: Sajnos az egész még nagyon az elején tart, ezért a kritika is rövidre sikerült. Az igazi események még csak ezután indulnak majd be. Viszont felötlött bennem egy kérdés: Miért élvezem jobban a blogos történetek olvasását, mint a kiadott könyvekét? :D
Az utolsó ecsetvonás szórakoztató, laza és közvetlen a fogalmazása. Tetszett, olvastam volna még szívesen :) Érdekes történet, és bár nem tökéletes, nálam sokkal többet nyom a latba maga az élmény, mint egy kifogástalan, steril sztori. Ha osztályoznom kéne, akkor négyest adnék rá, Dávid miatt :D
Csak így tovább! Lehet, hogy még vissza fogok nézni, ahogy időm engedi, bár ígérni nem merek semmit.

2018. szeptember 25., kedd

Demi Kirschner-Szörnyek és ketrecek vélemény



Sziasztok! Nem gondoltam volna, hogy valaha meg fogom írni ezt a bejegyzést, de mégis kikívánkoznak belőlem a szavak. A bejegyzés spoilermentes lesz!
A Szörnyek és ketrecek, egy folytatás, az Öld meg Jana Robinst! második kötete. Nos, amikor a barátnőm, Rikki, kölcsön adta, egyből azt állapítottam meg, hogy jóval vékonyabb, mint az előző rész, ami némi megnyugvással töltött el, ennek ellenére még bő fél évig képtelen voltam nekikezdeni az olvasásnak. A viszolygásom oka az első kötet volt, amit megvettem és nagyot csalódtam. Arról direkt nem írtam véleményt, és valószínűleg a másodikról sem készült volna, ha ugyanannyira felbosszant. Az Öld meg Jana Robinst!, első száz oldalát roppantul élveztem. Úgy éreztem, hogy végre találtam egy szórakoztató könyvet, azonban ahogy haladtam, a lelkesedésem dühbe csapott át. Mintha behúztak volna a csőbe, Demi megvett az elejével, a többi néhány száz oldallal viszont rohadt gyorsan el is veszített. A gondot csupán egy dolog okozta: a szerelmi szál. Amint a főszereplőnk, Jana, érthetetlen módon egyből belehabarodott Oliver Deatonba, a történet megállíthatatlanul robogott a szakadékba. Úgy tettem le a könyvet, hogy ezt soha többet nem fogom még egyszer kinyitni. Hasonlót érezhettem a Kincskereső kisködmönnél is, amit azóta se találok, olyan jól eldugtam a többi nyomdatermék mögé. Valahogy nem is bánom. Az Öld meg Jana Robinst! csakis az ára védte meg attól, hogy szörnyű tűzhalált haljon. Szóval nem kis kétellyel kezdtem neki a folytatásának, amit a napokban be is fejeztem.
Azt kell mondanom, hogy a Szörnyek és ketrecek sokkal jobban sikerült, mint a kistestvére. Felüdülésként éltem meg, hogy most nem csak Jana szemszögéből olvashattam, hanem más, érdekesebb karakterekéből is. (Sajnos úgy alakult, hogy pont a főszereplő a legérdektelenebb az egész könyvben :D) Bár kicsit soknak éreztem a nézőpontkaraktereket, kettőt abszolút ki is húztam volna belőle, annyira nem adott hozzá a történethez, épp ellenkezőleg, sokszor kizökkentett a kotnyeles nyomozó, meg a befolyásos bűnöző. Idegeneknek éreztem őket a könyvben. Griffin szemszögének kifejezetten örültem, ahogy Mr. Lorenének is, ezek mellett a tuti választás maga Oliver volt, akit annyira megkedveltem, hogy számomra ő lett az igazi főszereplő. Rikkivel pont arról beszéltünk, hogy fel sem tűnne, ha Jana hirtelen felszívódna, annyira jelentéktelen szerencsétlen. Elvileg ő is egy kulcsfigura, amit abszolút nem érzek. Jana egy semleges szereplő, felszínes érzésekkel, mint Bella Swan az Alkonyatban. Csúnya dolog, de hozzá tudnám hasonlítani. Egy báb, amit a benne élő démon irányít néha. Talán Demi úgy gondolhatta, hogy Janát majd az Onika különlegessé teszi egymagában is? Fogalmam sincs, de az tuti, hogy egy ilyen típusú szereplőnek esélye sincs hatalmasabb erőkkel szemben, ha meg mégis "összeszedi magát" a csaj, ezek után hiteltelennek érezném. Két köteten keresztül nem mutatott semmit, majd váratlanul megzabolázza a fékezhetetlen lelket? A "karakterfejlődés" oltárán meg kell erőszakolni a szereplőket? Mert ez csakis arról szólna, semmi másról.
Ezzel szemben Oliver Deaton más tészta. Ő egy igazi túlélő, harcos, aki nem roppan össze a titkok súlya alatt, inkább utána akar járni mindennek. Makacsul tartja magát, még akkor is, amikor a hullámok összecsapnak a feje fölött. Kellően cinikus, humoros, teljesen emberi, ami jó vicc, mert egyáltalán nem ember :D Oliver él a lapokon, nem úgy, mint Jana, aki egy két dimenziós kartonfigura. Többet foglalkozik Oliverrel, mint az Onikával, ami szerintem égetőbb probléma.
A könyv élvezhetőségét, az elsőben utált szerelmi szál minimalizálása adta számomra. Végre a történeten volt a hangsúly, és nem a két üzekedő tinin. Sokkal érdekesebb maga a cselekmény, mint a romantika.
Igaz, a történések átadásával is akadt némi problémám. Sokszor kuszának, összefüggéstelennek éreztem, zavartan kapkodtam a fejemet. Az egyik pillanatban még elvannak a világukban, mászkálnak, gondolkodnak, a másikban viszont beront a képbe egy szereplő, és hirtelenül felbolydul minden. Ilyenkor a karakterek is úgy reagálnak, mintha csak a történésre vártak volna. Nincs átvezetés, azonnal a közepébe, gyakran követhetetlenül.
Minden ellenére szívesebben olvastam, mint az első részét, főleg az előtérbe tolt Oliver, és a csekély szerelem miatt. A vége kimondottan tetszett, preferálom a függővégeket, csak nehogy elfelejtsem, hol tartottam, mire kijön a harmadik rész.
A könyv nem kifejezetten jó, de nem is rossz, inkább középszerű. Nem nyűgöz le, nem ragad magával, de megteszi, ha sokáig kell az orvosnál várakozni, vagy ha már minden könyvet kiolvastunk otthon.

2018. augusztus 12., vasárnap

A XXI. századi társadalom, ahogyan én látom




Sziasztok! Mostanában nem nagyon jelentkeztem, ami nem azt jelenti, hogy nincs mondanivalóm, hanem azt, hogy fogalmam sincs, mennyire vagytok rá kíváncsiak. Sajnos eljutott a társadalom arra a pontra, hogy kábé mindent leszar, és magát helyezi az előtérbe. Erről is szeretném megosztani a véleményemet, szóval a téma szorosan összefügg az „eltűnésem” okával. Őszinte leszek hozzátok, mint mindig.  Elkeserít az a világ, amiben több, mint hét milliárdan élünk. Rengetegen vagyunk, ennek ellenére elindult a babaprogram, amit személy szerint undorítónak találok, és örömmel látom a közösségi médián keresztül, hogy sok másik ember osztja a véleményemet. Megjelent néhány hónapja egy videó a neten, ami Dancsó Peti videóson keresztül, hozzám is eljutott, és mélységesen felháborított. A felvételen egy irritáló hangsúllyal beszélő nő magyarázza, mennyire fontos a családalapítás, hiszen kihal a nemzetünk. Kihangsúlyozza, hogy minden nő kötelessége, legalább két magyart szülnie. Kérdem én, hol van ilyenkor a szabad akarat, és a többi nemzet? Ők nem számítanak, csak a magyar? A nő, szabályosan bűntudatot kelt az emberben, amiért az nem akar, vagy nem azonnal akar gyereket vállalni. Úgy állítja be a független nőket, mintha más nyakába sóznák a felelősséget, ők meg lubickolnának a gondtalan életben. Minden mondata után, egyre magasabbra szökött a vérnyomásom. Egy másik reklám, amit az egyik rádió Facebook-oldalán láttam, azt kérdezte: Mi a mentséged, amiért nem vállalsz gyereket?
Mentség? Álljunk már meg egy szóra! Úgy vélem, senkinek nem kell magyarázkodásba kezdenie arról, miért nem vállal gyereket. Mindenkinek joga van eldöntenie, mit szeretne, és azt hogyan szeretné csinálni. A mai világban, ahol nem ritka, hogy a fiatalok még harminc évesen is otthon élnek a szülőkkel, mert képtelenek elköltözni, meggondolandó a családalapítás. Sokan még magukat sem tudják stabilan fenntartani, így egyértelműen offos a babaproject, vagy szüljenek a semmire, aztán majd csak lesz valami? A saját életemből, olyan példákat tudnék sorolni, akiknek nem kellett volna vállalni. Egy bántalmazó, rossz kapcsolatba semmiképp, munka nélkül, a szülők nyakára semmiképp, gyerekként plusz egy gyereket aztán meg pláne! Nekem már volt egy terhességmegszakításom elég fiatalon, és rohadtul nem bántam meg. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit akar.
Szóval, hét és fél milliárdan vagyunk, ebből hét milliárd a nem normális ember. Nem túlzok, rohadt sokan vannak. Kicsit besokaltam a gonosz, önző, kétszínű, önsajnáltató, nagyképű alakoktól. Rengeteg inger ér minket a hétköznapok során, amiket főleg a közösségi média ont magából. Ezt a témát már számtalanszor elénekelték, cikket írtak róla, így én leszek az a plusz egy, aki újra szót emel emiatt. Ez a huszonegyedik század, ahol idegennek érzem magamat. Elég csak kilépni az utcára, nyitott szemmel járni, és meglátni a társadalom gyengeségeit. Vannak bőven. Nem a valóságban élünk, hanem egy elképzelt univerzumban, ahol a lájkok és a feliratkozások határoznak meg mindent. Olyan emberek osztanak meg elcsépelt életbölcseleteket, akik rohadtul nem úgy élnek, ahogy kéne. A minap futottam szembe az egyik ismerősöm posztjával, aki az erős nők ismertetőjegyeiről rakott ki egy képet. Mondanom se kell, ő teljesen más viselkedést képvisel. Egy másik ismerősöm nyolcmillió képet posztolt, amint éppen hatalmas egyetértésben nyaralgatott a pasijával. Mind a kettő hatalmas vigyorral az arcán, mintha minden rendben lenne, ők lennének a világ legboldogabb párja, majd amint hazaértek, és beszélgetésbe elegyedtem vele, kiderült, hogy a nyaralás katasztrofálisra sikeredett, amúgy meg együtt sincsenek hetek óta, csak kényszerből mentek el, mert már nem tudták lemondani a helyfoglalást.
Mi értelme hazudni? Miért nem tudják az emberek csak úgy simán kiélvezni az élet pillanatait, szelfik nélkül, műmosoly nélkül, kamuk nélkül? Miért akarják becsapni magukat, miért akarnak a nagyközönségnek megfelelni? A téma másik oldalát is érdemes megvizsgálni, az önsajnáltatást. Amikor éppen nem vagyunk geci boldogok, hanem mérgesek, lesajnálóak és látszatdepressziósak. Imádom az ilyen kiírásokat: „Akárhányszor rúgsz belém, és mindig talpra állok, de akkor jobban jársz, ha menekülsz.” Miért? Mit csinálsz? Csúnyán fogsz nézni? Már ott sántít a történet, hogy talpra áll, mert az ilyen kamuönbizalomban túltengő emberek a leglabilisabbak. Bírom, hogy mindenkinek csak a neten hatalmas a pofája, élőben viszont nem mer a másik elé állni. Amikor engem igazságtalanság ért, belefolytam a vitába, elmagyaráztam az én álláspontomat, felkerestem azt az embert, aki a hátam mögött magyarázott. Alapból gáz, hogy nekem kellett utána menni, azzal a szöveggel, hogy „Hallod? Dumáljunk már egy kicsit!” Ő magától biztosan nem nézett volna a szemembe. Nem a Facebookon dühöngtem („Szétbaszom a fejed, csak gyere a közelembe!”, „Kirúgom az összes fogadat!”), hanem személyesen adtam ki magamból. Nagyon kevés embert ismerek, aki ezt képes megtenni, de a neten kinyitják a szájukat. Nem vállalják fel nyíltan a véleményüket, inkább másoknak panaszkodnak.
Ám akad olyan is szép számmal, aki igenis felvállalja a véleményét, csak közben elfelejti, hogy tulajdonképpen egy másik emberi lénnyel kommunikál. Tanúja voltam egy konfliktusnak, és mivel erős az igazságérzetem, kiálltam egy új lány mellett a munkahelyen, akivel úgy kiabált az egyik kollégánk, mintha az anyját ölte volna meg, pedig csak szimplán nem tudott valamit, szóval hibázni merészelt. Ugye, mondanom se kell, hogy a kiabáló az eset óta hozzám se szól, mert nem értettem vele egyet. Felnőtt emberekről beszélek, ez a legszomorúbb. Megmondtam neki, hogy még mindig ember az emberrel beszél, nem vagyunk állatok, de az istenért sem tudta megérteni.
Elszomorít, amit nap mint nap látok, tapasztalok az embertársaimtól. Senkire sem lehet számítani, ha segítségre szorul valaki, rohadtul nem mozdul meg senki a közelében. Mindenki csakis magával van elfoglalva, a negatív véleményt, a kritikát képtelenek elfogadni, mert ha elmondod, hogy szar az, amit a másik csinál, akkor az nem elgondolkozik rajta, hanem visszavág: „Ha nem tetszik, arrébb lehet menni!”. Az ember senkire és semmire nincs tekintettel, hatalmas az arca, és az a legrosszabb, hogy következmények nélkül cselekedhet.
Egy elkorcsosult világban élünk, ahol az önzés természetes, a jó zene eltűnt, helyette van Lil G, Hiro, az értelmetlen szövegekkel, mert erre van igény. Mindenki mindent leszar, másokat hülyének néz, csak az a fasza, amit ő csinál. A társadalom túlnyomó része öntelt idióta, akik csakis magukról tudnak beszélni. Számtalanszor tapasztaltam, hogy csakis azért kezdeményeztek velem beszélgetést, hogy elmondhassák a saját panaszaikat, közben meg rohadtul nem voltak kíváncsiak az én mondandómra. Jön a kérdés: „Hogy vagy?” Válaszként: „Kicsit fáradtan…” Mire a kontra: „Jaaj, én is! Képzeld, az történt hogy…” Ezek után az ember szóhoz sem jut.
Komolyan kérdezem: Mi történt az emberekkel? Miért szarunk ennyire egymás fejére? Miért tűnt el a világból a hűség, az empátia, az igazi értékek? Hol van a megbecsülés, az őszinteség, a szeretet? Miért vagyunk ilyen felszínesek? Komolyan mondom, hogy ilyen világban nem lehet élni, és isten ments attól, hogy gyereket vállaljak, aki szintén ebben nőne fel.
Érdekelne a ti véleményetek is a témáról, mert minden ellenére hiszek abban, hogy léteznek még normális emberek, akik meghallgatják a másikat, és képesek hozzászólni a dologhoz, nem csak unottan továbbgörgetni, bezárni az ablakot, aztán készíteni egy szelfit a tejeskávéjukról, mellé egy Dalai Lámától szedett idézettel.

2018. június 3., vasárnap

M.G. Brown: Kavargó rózsaszirmok


Kavargó rózsaszirmok


Sziasztok! :) Ismét véleménnyel érkeztem, egy olyan könyvről, amit már majdnem fél éve megkaptam. Még januárban kezdtem bele az olvasásába, és vagy nem tudtam rávenni magam, hogy folytassam, vagy szokás szerint csúnya időhiányban szenvedtem.
Akkor olvastam egy bejegyzést az írónő blogján a recenziós példányokról. Bevallom, nekem eddig gőzöm se volt róla, hogy lehetséges ingyen könyvet kérni, egy kis véleményért cserébe, teljesen új volt a számomra. M. G. Brown, avagy Barna Hajnalka arról panaszkodott, hogy hiába küld recenziós példányt az olvasóknak, azok arra sem veszik a fáradtságot, hogy reagáljanak rá. Gyorsan kaptam a lehetőségen, írtam neki, így még aznap átküldte nekem PDF-ben a Kavargó rózsaszirmokat.
A bejegyzésem SPOILERT tartalmaz, mert máskülönben nem is tudnék róla írni.

Fülszöveg:
Mi történik velem? Feladom a legbecsesebb kincsemet azért, hogy egy rejtélyes idegen pofátlan módon belerángasson az angyalok és boszorkányok titokzatos világába. Abba a világba, amitől szülőanyám – mesterien szőtt hazugságokkal – egész életemben próbált távol tartani. Nem elég, hogy hibát hibára halmozok, felrúgva ezzel az egész korábbi életemet, még menekülnöm is kell, nem beszélve a felderítésre váró családi titkokról, melyek az életemet vagy a halálomat jelenthetik. Engem persze a szerelem sokkal jobban érdekel. De vajon ki lesz az igazi? Az, aki megszerezte a testem vagy az, aki fogva tartja a lelkem? A nevem Catherine Elwood, habár már ebben sem lehetek teljesen biztos.

Nem győzött meg, ez alapján biztosan nem olvastam volna el. Így, hogy már végeztem az egésszel, nekem sántít a fülszöveg. Nézzük meg jobban. Az angyalok és boszorkányok elcsépeltek, ahogy a vámpírok, vérfarkasok, démonok, alakváltók is. A „mesterien szőtt hazugság” kamu, hiszen a lánynak senki nem hazudott, hiába állítja folyton az ellenkezőjét. Ám mégis mi a legfontosabb? Ami még az életnél és a halálnál is lényegesebb? Mi más lenne, ha nem a szerelem. A könyv kilencven százalékát ez teszi ki, hiába érdekesebb a másik téma.
Amikor nekiálltam az olvasásnak, faltam a sorokat, valóban lekötött, érdekes volt, bírtam Catherine-t, ezért is gyűlöltem meg a végére. Ő a második olyan főszereplő, Katniss Everdeen könyves változata után, akinek a halálát kívántam.
Catherine egy nagyon okos, intelligens lány volt, aki a Szent Teréz Leánynevelő Intézetben sínylődött. Nem voltak barátai, a könyveinek élt, a tanulásnak és semmi másról nem volt hajlandó hallani, egészen addig, amíg a balsors össze nem hozta egy fiúval, Daviddel. David titokzatos, megnyerő kisugárzása felkeltette a lány érdeklődését, izgalmasnak találta, ráadásul úgy tűnt, hogy a fiúnak komoly szándékai vannak. Többször is elhívta randira, amire Catherine sorozatosan nemet mondott, de egyszer véletlenül mégis összejött a találkozó. Itt elhangzik egy olyan gondolatsor a lány szájából, amit muszáj leírnom, mert imádtam!

„– Irtózom a gyilkosságoktól meg a haláltól, a vágott virág pedig halott. Sokkal jobban szeretem, ha ott hagyják őket, ahová valók: a természetben. Igazán csak ott gyönyörűek. Meg amúgy is, ha valakinek virágot adsz, akkor azt azért teszed, mert pozitív érzelmeket táplálsz iránta. Ergo, szereted, legalábbis kedveled őt. A szeretet pedig a legélőbb dolog a világon. Maga az életerő, az élet értelme. Fejlődik, nő, áthat mindent és mindenkit. Miért prezentálná ezt az érzést valaki egy halott dologgal? Miért vennéd el valaminek az életét egy olyan érzelem kifejezésére, ami maga az élet? Én ebben sosem találtam logikát.”

Igen, szóval ő Catherine. Mérföldekkel túlszárnyalja gondolkodásban, beszédstílusban a korát, emellett határozott, mégis szerény, meghúzódó. Azt mondja meg nekem valaki, hogyan válik egy ilyen főszereplőből, akkora kurva, mint a Mount Everest?! Komolyan felidegesített. Ahogyan telt az idő, egy idióta, neveletlen, alpári, hisztis picsa lett, aki rohadtul nem hasonlít önmagára.
Davidet is utáltam, és ez a végére se változott. Ő hülyítette meg Catherine-t ennyire. A lány végre veszi a bátorságot, kiszökik Davidhez, ám elszámolja magát, késve ér vissza az intézetbe. Ennek meg is issza a levét, egy bizonyos Anna nővér nyilvánosan megszégyeníti, majd megvereti a többi tanulóval. Ez a rész mélységesen felháborított, még a talpam is ökölbe szorult az olvasása közben, minden pofont éreztem, amit a lány kapott, de nem tanult belőle, másnap ismét kilógott, hogy átmehessen Davidhez. Itt következett a másik letaglózó dolog. Lefeküdnek egymással, jobban mondva a fiú szabályosan megerőszakolja a csajt. Le van szarva, hogy jóképű, le van szarva, hogy az elején meggyőzően adta elő magát, ezt akkor sem teheti egyik lény a másikkal. (Direkt nem embert írtam.) Az is lényegtelen, hogy Catherine szűz-e még, vagy sem. (A lány azt állítja, hogy az, David meg azt, hogy nem.) Mérhetetlenül felháborított, és ezek után értetlenül álltam a további események előtt.
Catherine kifordul önmagából, kiszökik az intézetből az éjszaka közepén, hogy bulizni menjen Daviddel, ám előtte még összefekszik egy pultos fiúval, Sammel, akit csupán néhány órája ismer. Az intim együttlétre egy kocsma pultján kerül sor. Ehhez nem fűznék semmit, ha nem baj. Sam merőben más volt, mint David, és én neki szurkoltam, sőt, még mindig úgy gondolom, hogy neki kellett volna Catherine mellett kikötnie, hiába gyanakszom az eltitkolt vadász életére.
A Sammel történt szex után felbukkan David, a főszereplőnk szenved egy sort: csak nehogy rájöjjön a fiú a megcsalásra. Sajnos nem jön rá, ezért elmennek bulizni, ahol Catherine leissza magát a sárga földig, hány és bepisil. Nagyon jól szórakoztam rajta, az írónő tökéletesen át tudta adni a jelenetet, kellőképpen vicces, egyben ciki rész volt.
 A Szent Teréz egy gusztustalan hely, ezért nem is csodálkoztam, amikor Catherine másnap elmenekül onnan, és hát hova máshova menne, mint Davidhez, aki megrontotta, erőszakoskodott vele, rongyként kezelte (valószínűleg ezután is úgy fogja), megalázta. Egyszóval, tökéletes élettárs-jelölt. Én, a magam részéről inkább az intézetet választottam volna, egy ilyen alak helyett.
Amíg Davidnél lakik, rendszeresen jár vissza Samhez szexelni, közben David is folyton „kezelésbe veszi”, akár egy tárgyat. Itt kezdett elmenni a kedvem az egésztől. Sírhatnékom volt, olyan gyászosnak találtam a helyzetet, a főszereplő hozzáállásával együtt. Naponta egy-két fejezetnél többet nem is bírtam olvasni. Képtelen voltam szabadulni attól a meglátástól, hogy Catherine magának csinálta a bajt, halmozta a szart maga körül, aztán meg szenvedett a kritikán aluli sorsa miatt. A tetőpont az volt, amikor kidobta Samet, mint macskát szarni, de természetesen előtte még dugtak egyet búcsúzásképpen. Davidet választotta, mert a fiú, nem meggyőző módon, szerelmet vallott neki, ráadásul nála lakott, szóval a lánynak más lehetősége nem is lett volna.
Ezek után felgyorsultak az események, kiderült, hogy Catherine boszorkány, a fiú pedig angyal. Igen, a szünet nélkül erőszakoló pasas egy angyal, aki tulajdonképpen az emberekért van. Hiteles. Csak a miheztartás végett:

„David úgy hajolt oda hozzám, hogy szabályosan belepasszírozott az ágyba.
– Megbaszlak – suttogta bele a fülembe kéjesen.
Olyan hangosan sírtam fel, hogy szerintem az egész háztömb hallotta. Ez az egyetlen, átkozott szó, nem beszélve a tálalási módról, elég volt hozzá, hogy a világ legmegalázottabb nőjének érezzem magam. Egy olyan nőnek, akit még annyiba se néznek, hogy leköpjék.
– Kussolsz! – kurjantott, miközben felemelkedett rólam, majd visszarántott az eredeti testhelyzetembe. – Le az ágyra! – tenyerelt bele a hátamba, hogy a mellkasomat belepasszírozza a matracba.”

Ez csupán egyetlen kiragadott részlet volt, a sok hasonló jelenet közül, ahol megmutatkozik David angyali oldala. Imádni való, én is hozzá költöznék legszívesebben.
Szóval ott tartottunk, hogy kiderülnek a titkok Catherine körül, sőt, hirtelen még a vadászok is üldözni kezdik. Nem részletezem a kalandot, a lány a végén a kórházban köt ki. Kiszáll a testéből, és kívülről nézi végig, ahogy az orvosok vizsgálgatják. Ennél a résznél a hajamat téptem, szörnyen felháborított Catherine.

„– Ha elfogad egy bókot, kisasszony, maga nagyon szép – trillázta az egyik ápolószerű akárkicsoda.
Magát meg képen tudnám hányni…
Tipikus ír pasas volt, temérdek szeplővel és nagy, bamba, kék szemekkel. Eléggé vérszegénynek tűnt, ami azért mégiscsak megbotránkoztató, ha az ember kórházban dolgozik. Senki nem figyelt fel a vashiányára? Határozottan kontárok kezei közé kerültem.
– Na, lássuk, miből élünk! – lépett hozzám közelebb a másik.
Ez meg valami bevándorló izé lehetett, mert jól beszélt ugyan, de enyhén érződött az akcentusán, hogy nem az anyatejjel szívta magába a nyelvet.
(…)
A fickók nem igazán teketóriáztak. Egy az egyben kibontották rajtam azt az undorító köpenyt, hogy totál pucéran díszelegjek előttük, magatehetetlenül.
– Ideje lenne felkelni, nem gondolja, Catherine kisasszony? – beszélt hozzám az ír.
De, basszus, gondolom! Felkelek, aztán lerúgom a fejedet szexuális zaklatásért, te undorító féreg!
– Nem sokára elmúlik az altató hatása, úgyhogy rendesek leszünk, és megajándékozunk egy nagy adag fájdalomcsillapítóval. Mit szól? – pofázott hozzám a betolakodó.
Adjál anyádnak! Engem meg hagyjál lógva! Fúj, tuti kiverik rám a budiban… Blee…
Az ország-foglaló pasas valami folyadékot fecskendezett az infúzióba.
(…)
– Csinálunk egy EKG-t, oké? – kérdezte az ír hapsi.
Mi a szar aaaz?
A fickók telepakolták a végtagjaimat valamiféle tapaszokkal, amik egy furcsa géphez csatlakoztak. Elborzadva figyeltem a thrillerbe beillő jelenetet.
Hé! Pipacsfejű! Eszedbe se jusson megfogni a cicimet!... És megfogja… Hát én beszarok… Hé! Ez szexuális zaklatás, te seggarc! Hogy van pofád összefogdosni egy magatehetetlen nőt?
(…)
Amint magamhoz térek, az lesz az első dolgom, hogy beperelem ezt a kórházat, amiért megsértették a jogaimat és megaláztak női mivoltomban, miközben szexuálisan zaklattak és csöveket dugtak a vaginámba.”

Catherine-nek kicsit furcsa a gondolkodása. Az nem alázza meg, amikor David erőszakolja, és a lány sem alázza meg saját magát azzal, hogy Samhez megy oda egy ilyen szöveggel: „Dugj meg”, viszont az felháborítja, hogy a kórházi dolgozók a munkájukat végzik. Davidet nem akarta beperelni? Ja, nem, mert ő végül szerelmet vallott neki és hopp, már el is van felejtve minden!
Itt végleg elvesztettem a karakterbe vetett csekélyke hitemet, amit meg leművel az ébredés után, arra szavak sincsenek.

„– Szép jó reggelt, harapós kisasszony! – turbékolt egy női hang mellettem.
– Ki a franc maga? – morogtam morcosan, amint tudatomra ébredtem.
Kinyitottam a szemeimet, és fájdalmasan nyugtáztam magamban, hogy nem rémálmok kínoztak, valóban kórházban vagyok. Egy ötvenes évei végén járó, hájas ápolónő olyan lelkesen vigyorgott rám, mintha élete leghatalmasabb csodája lenne, hogy hozzám szólhat, és jó reggelt kívánhat nekem. Fél percig elemezgettem a lógó, hájas sonkákat, amik akkorára nőttek, hogy az asszonyságon majd’ szétcsattant a gusztustalan egyenruha. Fintorogva elhúztam az orromat, miközben szólásra nyitottam a számat.
– Maga is szexuálisan akar zaklatni? – fojtottam el egy öklendezést.
– Mit mondasz, szépségem? Kicsit már nagyot hallok – gurult oda mellém a hatszáz kilójával.
Basszus! Vajon hányadikon vagyunk? Ajánlom nekik, hogy bírja a terhelést a vasbeton gerenda!
– Előre szólok, asszonyom, hogy nem bukom a mackós-típusra, a csajokra pedig még úgy sem!
– Hoztam neked finom hamikát!
Lerakott elém egy tányért, amibe undorító dolgok voltak belepakolva. Olyan volt az egész, mint a híg fos egy kis körítéssel. Ebben a pillanatban visszasírtam a Szent Terézes kosztot.
– Esélytelen, hogy én megegyem ezt a moslékot!
(…)
– Szétütöm a fejed, köcsög! – fenyegettem meg a nővért. – Úgy merd a számba nyomni ezt a ganét, hogy megcsaplak!
– Catherine! – ingatta a fejét tehén asszonyság. – Eszegessünk, oké?
– Biztos, hogy nem! – álltam ellen. – Maga talán megenné? – csattantam fel. – Uh… – mértem végig a hájas alkart, ami felém meredve tartotta a kanalat. – Hülye kérdés volt. Én kérek elnézést!
(…)
– Magának van hivatástudata?
– Ha nem lenne, már megőrültem volna – mondta jelentőségteljesen.
– Akkor hozzon nekem hamburgert! De marhát! – emeltem a képébe a mutatóujjamat.
– Ez nem így működik, lelkem. Az étrendet a doktor úr szabja meg.
– Szarok arra a seggfejre! – törtem ki. – Egye meg ő ezt a csatornából kimert moslékot! Ha nem hoz nekem hamburgert, a maga lelkén fog száradni, ha éhen halok!
– Azt úgysem hagynánk.
– Cselekvőképes, felnőtt ember vagyok! Nem kényszeríthetnek rám semmiféle kezelést! – közöltem öntudatosan. – Hozzon nekem hamburgert!”

Jól hallottuk, ő egy cselekvőképes, felnőtt ember. Az eddigi, közel kétszázötven oldalon nem ezt mutatta. Hogy jön ahhoz, hogy egy nővérrel így beszéljen, aki csak jót akar neki? Leírhatatlanul felháborított ez a minősíthetetlen stílus. Érdekes, akkor nem volt ekkora a pofája, amikor Daviddel szemben kellett volna kiállnia.
Miután elzavarta a nővért, megjelent nála egy nyomozó, akit szintén el akart küldeni a picsába, ám amikor látta, hogy a férfi nem tágít, undorító hazugsággal etette.

„– Elég! – csattantam fel. – David egy ujjal sem ért hozzám, soha! A sérülést én okoztam magamnak, véletlenül! És ne beszéljen múlt időben! Még mindig a párom!
– A szülei szerint rendszeres nemi erőszakot is elkövetett önön a párja – gúnyosan ejtette ki a „párja” szót. Az arcomat fürkészte. Nyilván arra volt kíváncsi, hogy hogyan reagál a tudatalattim a szavaira. Elcseszte…
– A szüleimre ráférne, ha egymáson követnének el néha némi erőszakot, uram – vetettem oda majd lehunytam a szemeimet.
– Kisasszony, az édesapja határozottan állította, hogy az a férfi megbecstelenítette és fogságban tartotta hónapokig.
Olyan indulat lett úrrá rajtam, hogy azon sem lettem volna meglepődve, ha felrobbantom a kórtermet magam körül. Kattant az agyam, és már nem volt visszaút.
– Warwick nyomozó! Valamit el kell mondanom önnek!
– Hallgatom!
– Az apám… – egy pillanatig haboztam.
– Igen, hölgyem?
– Az apám pedofil.
Próbáltam olyan meggyőzően hazudni, amennyire csak tellett tőlem. (…) Holott, valóban sosem nyúlt hozzám egy ujjal sem.
(…)
– Nyúlkált a bugyimba. És a pólóm alá… Magának akar. Csak magának, hogy folytathassa a perverzióját. Ezért szöktem el. Félek tőle, uram. (…) Van fogalma róla, milyen érzés az, amikor éjszakánként rettegve hunyja le a szemeit? Simogatott ott. Nem tudhattam, melyik este oson be a szobámba… Puszilgatta a cicimet. Azt mondta, azért, mert szeret, és azt akarja, hogy jót érezzek – csuklott el a hangom, persze direkt. – És azt is mondta, hogy ez a mi titkunk, és nem mondjuk el senkinek. Évekbe került, mire rájöttem, hogy ez nem normális. Szeretné tudni, hogy miket csinált még velem ezek után, vagy beéri ennyivel is?”

Szerintem pedig, te vagy a nem normális, anyukám! Ez nem játék. A Catherine által kitalált vaskos hazugság valakinek a valósága. Ilyen váddal nem dobálózik az ember, akármennyire utálja az apját. Nem, ez elfogadhatatlan! Na, és a gondolatai…

Hogy lehetek ilyen bolond? Egek! Haha…
– Ha igaz, amit mond…
– Maga a nyomozó, derítse ki! Ja, és mivel nem kaptam tájékoztatást a jogaimról, gondolom, ez nem egy hivatalos kihallgatás.
Bumm! Még összekaszabolva és fájdalomcsillapítókkal telepumpálva is kemény vagyok.”

Csillag, te soha nem voltál kemény, csak egy hisztis picsa, akinek a Szent Terézben lenne a helye. Nem hiába küldtek oda a szüleid. Ez a hazugság pedig túlmutat a „bolondság” kategórián. Ez már patkányság.

„Pedofilia… Istenem, mekkora marha vagyok… Muhahaha!”

Remélem, büszke vagy magadra. Muhahaha… -.- Hol van David varázslatos kardja, hogy leszúrjam? Ezúttal végérvényesen!
Ha már az angyal barátunknál tartunk… David beállít hozzá az éjszaka közepén, és közli vele, hogy el kell mennie, magára hagyja. Catherine olyan hisztit levág emiatt, hogy azt hittem, eret vágok. Könyörög neki, siránkozik, szerelmet vall, de hála istennek Davidet nem hatja meg a cirkusz, elbúcsúzik tőle. A két kezem összetettem, hogy ez is megtörtént!
Amint kiszabadul a kórházból, a szülei hazaviszik. Megismerhetjük az apját, aki veri a családját (mellette viszont bigottan vallásos), és az anyját, aki tűri ezt. Talán az anyját bírtam egyedül az egész történetben, amikor meg megmutatja, milyen egy határozott, erős nő, örült a szívem. Kiállt a lánya mellett. (Mellesleg megjegyzem: Catherine nem érdemelte meg, hogy megvédje, mert előtte vele is kifogásolhatóan beszélt.)

„– Állítsd le magad! – emelte meg a kezét anyu, hogy fenyegetően mutasson Alfredre.
– Fogd be a pofád! – förmedt rá anyura, miközben kirángatta a nadrágjából a szíját. – Majd én tiszteletre nevelem a fattyadat, ha te már képtelen voltál rá!
– Ha hozzá mersz érni a lányomhoz, megöllek! – lépett egyet anyu, egyértelműen közém és a félelmetesen vicsorgó Alfred közé ékelve magát.
– Azt mondtam – kapta el anyu arcát – hogy befogod a pofádat! – parancsolt rá, majd akkorát lökött anyun, hogy az elterült az ágyon. – Hasra! – hajtotta kettőbe a szíjat, hogy félelmetesen megrángassa azt előttem.
– Takarodj a lányom szobájából! – ugrott talpra anyu, és teljesen behúzódott elém.
Akkora pofon csattant az arcán, hogy szerintem még a szomszédok is hallották.
(…)
Anyu nem sírt, és nem könyörgött. Mondhatni, méltósággal tűrte az újra és újra lecsapó Alfred minden ütését.
(…)
– Kifelé! – rántotta meg a kezemet sürgetően anyu. Olyan lendülettel fordult le rólam, mintha éppenséggel nem megverték, hanem megmasszírozták volna. Jelét sem mutatta megtörtségnek sem lelkileg, sem fizikailag. – Gyerünk már! – hajította oda a felszólítást, miközben az összegörnyedő Alfred mellett termett, és akkorát rúgott az ágyékába, hogy tátva maradt a szám.
– Megmondtam – csavarta ki Alfred kezéből a nadrágszíjat – hogy egy ujjal érj a lányomhoz, és megöllek, te féreg!
Istenem, tényleg megöli…
Nem is az, hogy a szíjjal, egyenesen a csat részével ütlegelte Alfredet, de olyan eleganciával és profizmussal, hogy azt hittem, a pofám leszakad.”

Igen, ő Anya!
Catherine a verést követően megszökik otthonról, és elhatározza, hogy elmegy valahogy a nagyanyjához, akiről pontosan nem is tudja, hol lakik, csupán halvány támpontjai vannak, ezért random embereket szólít le az utcán.

„Szabályosan letámadtam egy ázsiai picsát, akinek egy szavát sem értettem ugyan, de úgy tettem, „mintha”, ő pedig készséggel meg is nézte nekem a telefonján, hogy hogyan tudom elérni a következő úti célomat. A furcsán csivitelő, vékonyka kis csaj nagyot nőtt a szememben a segítőkészségével. Máris nem utáltam annyira, amiért rátelepedett a nyakunkra ahelyett, hogy otthon próbált volna boldogulni.”

Nem tudtam eldönteni, hogy itt sírjak, vagy nevessek. Kicsit se rasszista.
Pörgessük fel az eseményeket, mert soha nem érünk a végére, ahogy Catherine sem a nagyanyjához. Kínzóan lassan talál el a faluba, végigagonizálja az utat, amikor pedig nagy nehezen eléri az úti célját, találkozik egy fiúval, jobban mondva a csávó nekimegy, amíg a lány az utcán ücsörögve kesereg.
Catherine, az újonnan felvett szokásához híven, azonnal rágerjed az ismeretlenre, mert annak van pöcse. Aki egy kicsit is jól néz ki a környezetében, arra csimpaszkodik. Később a nagyitól megtudjuk, hogy a fiút Danielnek hívják. Úgy tűnik, Catherine-t kísértik a klisés pasinevekkel megáldott adoniszok.

„Az éjsötét hercegem nem engedte, hogy visszatérjek a józanság talajára. Összemosódott a Daniel nevű pasassal, hogy egy irtózatosan szexi Adoniszt szüljön világra a képzeletem. Akármennyire ódzkodtam a fiúzás gondolatától, képtelen voltam tagadni magam előtt, hogy a lábaim közé zuhanó fickó baromi szexi volt. Bezuhanhatott volna újra, mondjuk… meztelenül…
JÉZUS MÁRIÁM! ŐRÜLT VAGYOK!

VAGY CSAK KIÉHEZETT. Ja, bocs, a nagybetű indokolatlan.
Néhány napig vendégeskedik a nagyinál, amikor kimerészkedik a házból, és mit ad Isten, Danielbe botlik. Egy darabig beszélgetnek, kiderül, hogy kiskorukban ismerték egymást, együtt nőttek fel, és a csaj már akkor is hisztis picsa volt.
Catherine még aznap áthívja magukhoz Danielt, majd nem tököl sokat, megcsókolja, miután a régen eltűnt, ám most előkerült medáljuk összekapcsolódik. A kis affért követően a nagyi kiteríti a kártyáit, bevallja, hogy ő is boszorkány, meg a lány anyja is, sőt, azt is, hogy ő vette el az erejét annak idején, ezért nem tudott addig varázsolni. Talán jobb is volt, hiszen amint kezdi a csaj visszakapni a boszorkányerőt, katasztrofálisan használja. Ez nem is lenne probléma, hiszen még kezdő, de olyan nagy mellénnyel van közben, hogy a pofám leszakadt. Folyton hangoztatja, hogy boszinak lenni menő, az ősei is menők voltak, ő is az akar lenni, csak halvány fingja sincs, mekkora hatalommal jár ez. Ha eddig nem volt hatalmas a pofája így is, ezután az, összeveszik maga körül mindenkivel, mert eltitkolták előle a múltját, a sorsát, aminek már ő is a részese. Felpofozza Danielt, aki úgy nyomul a csajra, hogy közben barátnője van. Catherine emiatt kicsit felháborodik, ám aztán meggondolja magát, mondván: nem ő a megcsalt fél.
Végül is nem csodálkozom annyira ezen a hozzáálláson, hiszen az előző pasiját is szarrá csalta. Hadd ne fejtsem ki a véleményemet erről. No, mindegy. Kiderül, hogy Catherine körül majdnem mindenki boszorkány, Daniel lazán félredobja a barátnőjét, és minden happy.
A befejezéssel szintén nem voltam megelégedve, mert konkrétan le sincs zárva rendesen ez a kötet. Oké, hogy ez a borzalom több részes, de az nem jó, hogy csak úgy végeszakad, lóg a levegőben az egész.

„– Semmi olyat nem fogok tenni, amire gondolsz – pöckölte meg az orromat.
Álszent. Tuti biztos voltam benne, hogy legszívesebben maga alá gyűrt volna. Vagy ha nem, akkor nagy bajban voltam.
– Akkor se tennéd meg, ha nem lenne rajtam a törölköző?
 Akkor se tenném meg, ha szétvetett lábakkal fetrengenél az ágyamban. Akár ki is próbálhatod! – vigyorgott a képembe, és sajnos úgy tűnt, hogy komolyan meg van győződve arról, hogy ellent tudna állni nekem.
Ez de gáz! Nem gerjed rám… Uh…
– Nem vagyok az eseted, igaz? – biggyesztettem le szomorkásan az alsó ajkamat.
– Nem, tényleg nem – rázta meg a fejét. – Csak úgy poénból dobtam ki miattad a csajomat.
– Ezer oka lehetett – vontam vállat duzzogva.
– De csak egy volt – mutatott rám jelentőségteljesen.
Oké, ez fura. Davidnek és Samnek bejöttem, ezt pedig hamar ki is nyilatkoztatták. Daniel viszont… hát… nem úgy tűnik, mintha komolyabban megmozgatnám a fantáziáját…
– Tudod – kezdtem – nem vagyok szégyenlős.
– Én sem – vonta meg a vállát derűsen.
Miért is lennél? Egy Adonisz vagy…
– Nagyon nem vagyok szégyenlős.
– Az jó, mert én sem vagyok az – mosolygott rám dús ajkaival.
Na, jó! Lássuk a medvét!
Leengedtem magamról a nedves törölközőt, és hagytam, hogy megpihenjen a derekamnál. Az, hogy honnan szereztem önbizalmat ehhez a mozdulathoz, rejtély, de megtettem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fog csinálni. Ha valóban kibírja, akkor tényleg kislánynak tart, vagy csak egyszerűen nem jövök be neki.
– Hát… – kezdte, miközben végignézett rajtam, pont úgy, ahogy egy férfi megnéz egy számára izgató nőt. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem mutathatom ki neki, hogy mennyire zavarban vagyok.
– Hm? – pislogtam rá, magabiztosságot mímelve.
– Tényleg nem vagy szégyenlős. Mondjuk – járatta rajtam végig a szemeit ismételten – nincs is okod szégyenlősködni. A francba! – nyögött fel. – De jó vagy, cica… De, akkor sem! – ragadta meg a derekamat, és egy gyöngéd csókkal kényeztette az ajkaimat.
Mi van? Ennyi? Le se tepersz?
– Én nem értelek – húzódtam el tőle zavartan. – Pucér vagyok.
– Látom – vigyorodott el.
– Kövér vagyok, vagy mi?
– Kövér? – horkant fel úgy, mintha a legnagyobb butaság hagyta volna el a számat. – Inkább girhesnek mondanálak.
– Akkor ez a baj? Túl vékony vagyok? Aj, kicsi a mellem, igaz?
(…)
– Miért nem kezdesz ki velem? – húztam el tőle a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
– Nincs rá okom – simította a fülem mögé a hajamat. – Ha csak le akarnálak fektetni, már korábban megtehettem volna.
– Az igen! Ezt mégis miből gondolod?
– Hát… – mutatott végig rajtam. – Nem hiszem, hogy nagy lenne az ellenállás.
– Nem, tényleg nem – szaladt ki a számon.”

Ebből, úgy érzem, ennyi is elég volt. Catherine feltette a pontot az i-re, konkrétan felkínálkozott Danielnek, akit jóformán alig ismer. Most egyébként a fiúra fel kéne nézni, hogy nem döntötte meg a lányt, vagy mi? Az egész jelenet abszurd, meg Catherine kifakadása is, mert valaki nem volt hajlandó azonnal megdugni, mint Sam vagy David. Lehetne ennél szánalmasabb? A végén meg be is vallja: hát igen, nem ellenkezne, simán odadobná magát a fickónak. Daniel helyében, én ennél a pontnál döntöttem volna úgy, hogy hagyom a francba a lányt, mert egyértelműen akárkivel könnyen elmenne, aki egy kicsit jobban néz ki, vagy mond neki néhány szép szót.
Komoly lelkierő kellett ahhoz, hogy befejezzem a könyvet. Az a legszomorúbb az egészben, hogy a fogalmazása nagyon jó, majdnem kifogástalan. Még ha leszámítjuk magát az angyalos-boszorkányos témát, amit már rengetegen feldolgoztak előtte, számtalan különböző formában, akkor is lehetett volna élvezetes a történet. Egyes egyedül Catherine Elwood szerénytelen személye rontja el. Ennyire tenyérbemászó karakterrel még nem találkoztam. A külső alapján ítél; aki már kövér, az neki nem szimpatikus, aki ázsiai Írországban, az már ingyenélő… Fúj! Hatalmas a pofája a semmire, mindenkivel összeveszik, mindenkit megbánt, az összes tűrhető kinézetű pasira gerjed és mesterien ért a látványos szenvedéshez. Hangoztatja, hogy az egész élete hazugság, holott ez nem teljesen igaz, senki nem hazudott neki, csupán meg akarták védeni attól a világtól, amibe beleszületett.
Eddig egyetlen szót nem ejtettem a személyes gondolatairól, pedig azok irritáltak a legjobban. Komolyan eltöprengtem azon, hogy van-e ember, aki így agyal magában. Megjátszott, művi az egész, ezekkel a közbeszúrt „Juuuuj!”, „Blee…”, „Brr…” megnyilvánulásokkal. Erőltetett. Amennyire kedveltem az elején, mert komolyan tettszett a könyv, annyira gyűlöltem meg a végére az egészet. Például Danielről nem is tudunk jóformán semmit, csak annyit, hogy állítólag jól néz ki, együtt nőttek fel, valamiért kapcsolódnak egymáshoz, ezért el kell hinni, hogy meg van írva a kapcsolatuk, ami nem igazi kapcsolat, semmi szikra nincs köztük. Karakter szempontjából David és Sam élőbbek voltak, mint ez a műmájer Daniel.
A címe viszont roppantul tetszik, nagyon találó. Két fontos eseményt is szimbolizál, ugyanis amikor kidobta Samet, kapott a fiútól egy cserepes virágot (ha már neki nem jó a vágott növény), amit a földhöz csapott hálából, utána pedig az ereje első megnyilvánulása volt a rózsaszirom. Tökéletes cím választás! 
Maga a történet egy jó példa arra, hogy milyen emberek ne legyünk. Senki ne legyen olyan, mint Catherine Elwood!
Köszönöm, ha elolvastátok ezt a hosszú véleményt, a tietek is szívesen fogadom!
Puszi: Anett

2018. május 27., vasárnap

Alternatív érettségi - Rikki

Sziasztok!


Nagyon rég nem jelentkeztem bejegyzéssel, ezért az áttörést ezzel a szórakoztató kis kihívással szeretném elérni. A kihívóm Anett, aki bloggertársam és egyben a legjobb barátnőm is. Jobban belegondolva 3 éve, egy blogger kihívással kezdődött minden, ahol egymás írásait véleményezve barátkoztunk össze. Még a mai napig hálás vagyok a rengeteg önzetlen segítségéért és az őszinte véleményéért. Remélem nem kell bemutatnom az aktuálisan futó, szerintem nagyon szórakoztató romantikus történetét, a Gyűlöllek szeretniket. Nagyon ajánlom annak aki bírja a humort, a kendőzetlen őszinteséget és a káromkodást. Szóval bátran lesetek be hozzá!

Ennek az alternatív érettséginek három tárgya van: random tények, emlékek és fantázia. Ezeknek a "tételeit" Ágoston oldalán megtalálható kérdésekből raktam össze, illetve itt található a részletes szabályzat is. Minden témához a 10 legszimpatikusabb kérdést tettem be. Úgy, hogy kezdjünk is neki!

Random tények:



1. Mi a legfurcsább visszatérő álmod?

Régen sokszor álmodtam azt, hogy a rokonaimmal elmentünk szánkózni, aztán a szánkóról mindenki egyszer csak köddé vált. Egyedül maradtam a végtelennek tűnő havas domboldalon, miközben a távolból a nevemen szólongattak. Amikor pedig a hang irányába mentem, elém ugrott egy hatalmas nagy oroszlán és széttépett. 
Igen, azt hiszem ez tényleg nagyon fura álom. 
Most már csak azt álmodom, hogy folyton dolgozom.

2. Tejre a müzli, vagy müzlire a tej?
Müzlire a tej, mert mindig csak annyi tejet öntök, hogy az ellepje a müzlit. Ez olyan, mint a húsleves kérdés. Nem bírom végignézni, ha valaki előbb szedi ki a levet és utána tesz bele tésztát. Az olyan...fura.

3. Van olyan dolog, amitől félsz, de mások számára ez a félelem érthetetlen?
Talán én vagyok az egyetlen, aki nagyon fél az űrlényektől. Rendesen rémálmaim szoktak lenni az inváziójukról, amiből úgy riadok fel, hogy halálfélelmem van. Szörnyű érzés! Bár szerintem ez egy gyerekkori emlékre vezethető vissza, amikor is kiskoromban véletlenül láttam a Nyolcadik utas a halál egyik véres jelenetét, majd rá pár évre egy X-akták részt.

4. Van olyan videó, ami minden alkalommal megnevettet? Melyik az?
Ó, hogyne! Pár hete láttam először az I'm gonna prank my Dad videót, és már annyiszor láttam, hogy egyből röhögni kezdek, ha már csak a kisfiú hangját meghallom a videó elején.


5. Mi a legjobb és legrosszabb tulajdonságod?
Szerintem az a legjobb tulajdonságom, hogy mindenkivel kedves vagyok és segítőkész, a legrosszabb pedig a lustaságom vagy inkább motiválatlanságom. Már egy éve azzal küzdök, hogy kéne mozognom, sportolnom valamit, de az elhatározás maximum egy-két hétig tart. Ugyan ilyen hadilábon állok az írással is.


6. Ki a példaképed, és miért? Ha bárkit választhatnál, akivel leülhetsz ebédelni, őt választanád?
Ezt a kérdést csak azért tettem be, mert bármilyen meglepő, nekem nincs példaképem. Nincs olyan ember, akire egy picit is hasonlítani szeretnék, vagy akire felnéznék. Viszont azt tudom, hogy milyen nem akarok lenni, és milyenné nem akarok válni. Ehhez pedig rengeteg jó elrettentő példát látok nap, mint nap. 


7. Van olyan dolog az életedben, amit eddig soha nem mondtál el senkinek? (Ez egy igen/nem-jellegű kérdés, nehogy leírd magát a dolgot!)
Volt, de azóta számomra két nagyon fontos embernek már beszéltem róla. 


8. Van valami olyan szokásod, amivel véded a környezetet?
Szelektíven gyűjtöm a szemetet. Illetve nem szemetelek az utcán, a parkban és az erdőkben sem.


9. Mi a kedvenc társasjátékod?
Activity, főleg ha mellé lecsúszik pár feles. Garantált a nevetés!


10. Van olyan étel, vagy ital, ami Magyarországon nem kapható, de odavagy érte?
Van egy kedvenc csokikrémem, amit eddig csak a horvátoknál láttam. Hirtelen nem jut eszembe a neve, de vetekszik a Nutellával.

Emlékek:


1. Melyik telefonod volt veled a legtöbb ideig? Melyikhez köt a legtöbb emlék?
Az egyik kedvencem és örök szerelmem egy Sony Ericsson W595 volt. Csúsztathatós előlappal, az akkoriakhoz képest jó kamerával és ami plusznak számított, hogy walkman mobil volt. Bővíthető tárhellyel, szuper basszussal, egyszóval mindent tudott, amire nekem szükségem volt. Vele készítettem el a legtöbb régi emlékekkel kapcsolatos képeimet és videóimat. Végigkísérte az egész gimis éveimet, nyári táborozásaimat, nyaralásaimat, és fesztiválozásaimat. Szóval életem eddigi legnagyobb élményeimet vele örökíthettem meg. 


2. Kaptál már beírást az ellenőrződbe? Ha igen, miért? (Vagy miért kaptad a legtöbbet?)
Leginkább csak dicseretekért kérték el az ellenőrzőmet, mert alapjáraton a közösségi feladatokban aktív és jó magatartású kislány voltam. Viszont arra emlékszem, hogy elsős vagy másodikos lehettem, amikor azért kaptam beírást, mert a folyosó közepén lehúztam az egyik osztálytársam (fiú) nadrágját. Ennek annyi volt az előzménye, hogy direkt belesett a szoknyám alá, hogy meglássa a bugyimat, majd gúnyolódni kezdett rajtam. Erre felbuzdulva én is akartam látni az övét, amit természetesen nem hagyott, mert az már nem olyan buli. Így egy rövid kergetés után az iskola folyosóján elkaptam és lerántottam róla a nacit, hogy én is kinevethessem a kocsis bugyiját.


3.Az utóbbi években mennyi volt a leghosszabb idő, amit Facebook nélkül töltöttél, és milyen alkalomból? Mit csináltál helyette?
Azt hiszem két hét volt talán a leghosszabb az elmúlt pár hónapban. Elegem lett a sok magamutogatásból, egymás baszogatásából, ostoba kiírásokból, az önsajnáltatásból és abból, hogy kb. a wc-n ülve selfiznek az emberek. Szóval le is töröltem a telefonomról az alkalmazást, és csak annyira használom, hogy messengeren elérjem az embereket. Hogy mit csináltam helyette? Dolgoztam, a barátaimmal voltam, szántam magamra és a páromra is időt, játszottam, olvastam, filmeket és sorozatokat néztem. Tudjátok mit vettem észre? Hogy jól érzem magam és egyáltalán nem hiányzik az, hogy görgessem a hírfalat.


4. Mi volt a legértékesebb dolog, amit valaha nyertél?
Egy mesekönyv, amit tombolán nyertem egy író-blogger találkozón, és azt is csak azért mert túl sok könyv megmaradt és úgy voltak vele, hogy akkor kihúzzák a megmaradt számokat is.


5. Mi volt általánosban a kedvenc online- vagy videojátékod?
Heroes 3, Sims, Tomb Raider és az Age of Empires. Csupa retro játékok.


6. Melyik volt életed legjobb bulija, és mi tette azzá?
Amikor először kijutottam a VOLT fesztiválra és élőben láthattam az egyik kedvenc külföldi zenekaromat. Sosem éreztem olyat mint akkor. Számomra ez volt életem legnagyobb bulija.


7. Melyik tárgyat tanította a kedvenc tanárod, és mitől vált a kedvenceddé?
Biológiát és földrajzot tanított, még általánosban. Egy fiatal, szigorú de mégis laza tanárnőnk volt, de nagyon jól megtanította a tananyagot és havonta elvitt minket kirándulni. Úgy érzem miatta szerettem meg a biológiát, és ez hatással volt a későbbiekre is. A gimiben már érettségi tantárgynak vettem fel és most az egészségügyben dolgozom.


8. Mi volt a legérthetetlenebb indok, amiért véget ért egy barátságod?
A gimiben 3 évig volt egy barátnőm, akiről a végzős éveinkben kiderült, hogy csak azért barátkozott velem, mert nem talált jobbat nálam. Ehhez nem tudok mit hozzá fűzni.


9. Mi volt életed első könyve, amit elolvastál?
Ha nem veszem figyelembe a kötelező olvasmányokat, akkor az első könyv, amit magamtól olvastam el, az a Harry Potter. Ez volt a lavina, ami megindította az olvasás iránti vágyamat.


10. Mi volt a legötletesebb nicknév, vagy felhasználónév, amit megadtál?
Bevallom eddig nem volt valami kreatív ötletem, de a jelenlegi felhasználó nevem a Rikki McRaven, nagyon tetszik és szerintem jól cseng.

Fantázia:


1.Ha bármilyen frizurád lehetne, milyet választanál?
Hosszú és dús hajam lenne, és türkizkékre festetném, vagy fekete alapon türkizkék melírokat tetetnék bele. Csak azért nem ilyen a hajam, mert a főnököm nem tolerálná.


2. Mi az álommunkád, amivel negyven évig szívesen foglalkoznál?
Szívesen lennék fotós, aki sok helyre eljutna, hogy szép vagy éppen meghökkentő képeket készíthessen a világról. 


3. Ha mindenképpen népszerű lennél a jövőben, de te választhatnád meg, mivel válsz azzá, mit választanál?
Örülnék, ha egy jó hírű rendező lennék, akinek a filmjeit mindenki elismeri. Valószínűleg horror, thriller vagy dark-fantasy lenne az én műfajom.


4. Ha írtál/írnál regényt, az miről szól(na)?
Egy meglévő trilógiám van, aminek a háromnegyedét már megírtam, és már csak a végével szenvedek. A történet egy lány démonná válásáról szól, aki tulajdonképpen már születése óta az, de eddig csak emberként élte a hétköznapjait. Ez a lány képes lesz arra, hogy a sötétben bujkáló démonokat kiemelje, hogy elfoglalják az emberek birodalmát.


5. Szerinted van élet a Földön kívül? Mi történhetne, ha hirtelen felvennék velünk a kapcsolatot?
Szerintem van, és ha felvenné velünk a kapcsolatot, én biztosan szívinfarktust kapnék a félelemtől vagy hónapokig inváziókról álmodnék. Az emberiség nem tudom, hogyan reagálna rá. Biztosan lesz olyan, aki támogatná a dolgot és lesz olyan, aki meg tartana az egésztől.


6. Mi tesz egy barátságot igazzá?
Az önzetlenség, az őszinteség, a kölcsönös bizalom, az empátiára való hajlam, a másik támogatása, az együtt töltött idők öröme, az hogy bármikor számíthatok rá. Nehéz pontosan megfogalmazni, de szerintem attól lehet valaki igaz barát, hogy a számunkra elvárt dolgokat mi is biztosítani tudjuk a másik félnek.


7. Mik a feltételei egy működő fiú-lány barátságnak?
Szerintem ez csak úgy működhet, ha az illető egyáltalán nem az esetem, testvéremként szeretem, vagy meleg. Nekem volt egy fiú legjobb barátom, akivel mindent megtudtam beszélni, nem az a haveri viszony, mint más fiúknál. Ez sokáig nagyon jól működött. Csak azért szakadt meg a kapcsolat közöttünk, mert az egyetemen rossz körökbe keveredett, eléggé elzüllött, aztán már nem volt rám többet kíváncsi.


8. Szerinted működhet kapcsolat szegény és gazdag családból származó fiatalok között? Tegyük fel, hogy mindketten most végeztek az egyetemmel, és mindketten most kezdtek el dolgozni, hasonló kaliberű munkát.
Amennyiben mindkettejük egyenlőként tekint a másikra, szerintem semmi akadálya ennek. Főleg ha együtt kezdenek egy új és közös jövőt, ahol a nulláról indulnak. Illetve, ha nem hagyják azt hogy a család beleszóljon az életükbe. 


9. Ha te lennél a Facebook elnöke, mit változtatnál meg rajta?
Szívem szerint letörölném az egészet, és csak egy olyan lehetőséget hagynék rajta, ahol az ember privátban beszélhet/cseveghet/megoszthat dolgokat az ismerőseivel.


10. Hogyan változna a világ, ha kiszivárogna, hogy tíz évünk van hátra egy meteor becsapódásáig?
Biztosan sokan elkezdenének bunkereket építeni a föld alá, hogy felkészüljenek a világvégére, hátha túlélik. Akadna olyan is, aki nem foglalkozna vele egészen addig, amíg szűkösen nem közeledne azaz idő. Ezzel arányosan pedig növekedne a pánik, a bűnözés és a gyilkolás.

Azt hiszem ennyi lenne az én érettségim. A legtöbb kérdés, amúgy nagyon elgondolkodtatott, így ezt a bejegyzést órákig írtam. Bár lehet az is közrejátszott, hogy éjszakás voltam előző nap és amikor felkeltem tiszta ködös volt az agyam és egy épkézláb mondatot nem tudtam elsőre összerakni. 
Viszont a kihívás további feladata részemről itt megakad, mert nem terveztem további embereket kihívni. Úgy vagyok vele, hogy aki kedvet érez rá, az nyugodtan csinálja meg, és tegye fel a saját oldalára.

Legyen további szép napotok!

Rikki